Ki mint vet

Na doki, eztet vagy leoltja, vagy lelövetem – vázolta fel a cselekvési alternatívákat a kutyájától szabadulni akaró gazda Király Péter állatorvosnak, a Rex Kutyaotthon Alapítvány létrehozójának. Mivel a doktor az állatok mentésére esküdött föl, egy harmadik utat választott: otthonába fogadta a Kántor névre hallgató csatakos, kajla kuvaszt. Akárcsak a mesebeli aranyhal, Kántor hamarosan busásan meghálálta a gondoskodást: a főszereplésével készült tévé-spotok segítségével 1999-ben az 1 százalékos adófelajánlásokból 27,4 millió forintot hozott befogadója, a Rex Állatsziget konyhájára. A véresen hatásvadász „reklámfilmben” Kántor útszéli döglött kutyát alakít, oly élethűen, hogy az interneten a mai napig olvashatóak róla keringő mendemondák: állítólag a valósághű ábrázolás érdekében az alapítvány kinyírta szegény Kántort…

A Rex Alapítvány menhely-komplexuma. Sikertörténet, esetlegességekkel.

A kuvasz azonban ma is él és virul, a Rex pedig az egyik legnagyobb civil „márkanév”. Látványos fejlődését az 1 százalékos adófelajánlásoknak köszönheti: évek óta stabilan tartja előkelő helyét az e pénzekből a legnagyobb arányban részesedő civil márkák között – tavaly már 80 millió forint fölötti összeget kasszírozott e forrásból (lásd a toplistát a 32. oldalon). Így az egyik legjobb példa arra, hogy egy kis költségvetésű, elkötelezett munkatársakkal dolgozó civil szervezet miként válhat meghatározó intézményrendszerré. A 150 milliós beruházással létrejött Állatsziget ma a káposztásmegyeri Farkaserdő melletti 2 hektáros területen működik állat-örökbefogadási központként, menhelyként, rendelőként, oktató- és állatterápiás komplexumként.

A siker egyik legfontosabb tényezője Király Péter szerint az volt, hogy belátta: „aki nem vet, nem is arat”. A piacgazdaságban pénzt és energiát kell fektetni az alapítvány marketingkommunikációjába. Így 1999-ben ő is beszállt az 1 százalékért folyó versenybe: 10 reklámügynökséget keresett meg, míg végül a Sholtz & Friends támogatását nyerte el. Közösen készítették el az első óriásplakát-kampányt, a már említett Kántor főszereplésével. A sokkoló képi üzenet azonnali eredményt hozott: megteremtette a márkanevet és 2,8 millió forint ráfordításával 27,4 millió forintot kapott az alapítvány. A következő évben 5 millió forint befektetésre már 54 millió forint folyt be, tavaly pedig a 15 millió forintnyi marketingbüdzsé közel 85 millió forintot eredményezett, mely összeg kevés híján fedezi az alapítvány teljes költségvetését.

Ezzel párhuzamosan a Rexet sokan kritizálták, támadták is, de az alapítványnál rendszeresen folytatott adóhivatali és ügyészségi ellenőrzések semmilyen szabálytalanságot nem tártak fel. A történésekből azonban Király Péter levonta azt a tapasztalatot, hogy a szervezet anyagi gyarapodásával nem tartott lépést a strukturális fejlődése. Sok a működésbeli esetlegesség. Ez megmutatkozik abban is, hogy költségvetésük döntően az adófelajánlásoktól függ.

Sátor Balázs, a Civil Társadalom Fejlődésért Alapítvány (CTF) vezetője szerint is fontos tudatosítaniuk a civil szervezeteknek, hogy az „1 százalék” csupán a finanszírozási lehetőségek egyike. Ennek ellenére azt sokan csodaszernek, elérhetetlen álomnak tartják. „Csak azok tudják megszerezni, akik elég vastagok ahhoz, hogy óriásplakátokat, tévé-spotokat vegyenek” – összegezhető az érintettek vélekedése. Kétségtelen, hogy mára a nagy civil márkák stabilizálódtak, de azért még ma is akad látványos példa a kiugrásra: a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány például egy üzleti alapú együttműködésnek köszönhetően 2004-ről 2005-re megsokszorozta „1 százalékos” bevételét.

ÉRZELMI ÉRINTETTSÉG. Tévedés azt hinni, hogy az egyetlen út a felajánlásokhoz az óriásplakátokon keresztül vezet. Ellenkezőleg, az adakozók elsősorban nem a média üzenetei alapján döntenek, hanem saját, vagy rokoni, baráti körük érzelmi érintettsége kapcsán. Sátor Balázs hangsúlyozza, hogy hosszú távon a nagy kampányok hatékonyságához képest arányaiban legalább ilyen eredményes lehet, ha a kicsi, helyi közösség igényeit ellátó civilek megszólítják a helyi közösség apraját-nagyját, és megnyerik a támogatásukat. Az adatok szerint valóban ebbe az irányba halad a folyamat: a felajánlások teljes összege ugyan nem nő számottevően, ám egyre több szervezet között, területileg is demokratikusabban oszlik el a pénz.

Az 1 százalékos felajánlás (amelyekért már idén is megindult a május közepéig, az önadózók bevallásának lezárásáig tartó kampány) ugyanakkor nem tekinthető klasszikus adományozásnak, hiszen ezt a pénzt így is, úgy is kénytelenek lennénk becsengetni az államkasszába. A konstrukció mégis nagy jelentőségű, mert a civil szervezet és az egyén is megtanulhatja az adománygyűjtő és az adományozó szerepét – állítják a gyakorlat támogatói. Vagy éppen nem a nagylelkűséget tanulja meg, hanem egyszerűen kipipálja a lelkiismeretét, anélkül, hogy egy fillért is áldozna – így az ellenzői. Ám kétségtelen eredmény, hogy a civilek, eltérően a korábbi gyakorlattól, végre nem az állammal kommunikálnak, hanem közvetlenül az ügyfeleikkel. Méghozzá eredményesen: tavaly a felajánlások összege elérte a 7 milliárd forintot, a civil szféra összbevételének 1 százalékát.

A képet 2003-ban tovább árnyalta az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium keretein belül működő Nemzeti Civil Alapprogram (NCA) életre hívása. E programmal az állam megduplázza a tétet: az adózók által felajánlottal azonos összeget (idén tehát közel 7 milliárd forintot) költségvetési pénzből pályázhatnak meg minden évben a szervezetek; az elosztásról civilekből létrejött tanács dönt. Az NCA létrehozását megelőző indulatos viták részben arról szóltak, hogy a jó öreg pályázati rendszer továbbra is a „gondoskodó” állammal való együttműködésre ösztönzi civileket. A mellette érvelők szerint viszont így azoknak is lehetőségük van további forrásokhoz jutni, akik a társadalmi konszenzust nélkülöző ügyekért küzdenek (például drogprevenció, hajléktalan-ellátás, prostitúció).

BÜROKRATIKUS MACERA. Érdekes ellentmondás, hogy bár az 1 százalék felajánlásának intézménye közismert, az ezt kihasználók száma mégsem nő jelentősen: az szja-körbe tartozóknak csupán a 30-35 százaléka él a lehetőséggel. (Míg az első évben, 1997-ben 1,05 millióan, addig tavaly 1,36 millióan rendelkeztek róla.) A felajánlás elmaradásának egyik oka, hogy a minimálbérből nincs mit adakozni. Azonban a tízezer forintos adóhatárt meghaladóknak sem nyilatkozik a fele: ők elsősorban az információ elégtelensége miatt fellépő bizalomhiányt okolják döntésképtelenségükért. Ma a Nonprofit Információs és Oktató Központ Alapítvány (NIOK) adatbázisa az egyetlen, ahol utána lehet nézni 10 ezer civil szervezet adatainak (a bejegyzett 53 ezerből), ám ezek az információk önbevalláson alapulnak. További hátráltató tényező a felajánlással járó macera: valószínűleg kevesen tudnák fejből elmondani, pontosan hogyan is kell megejteni a rendelkezés rítusát az adóhivatal felé (lásd a keretes írást): a nem önadózók számára nehézkes megoldani, a cégek pénzügyesei sem ugrálnak örömükben a pluszadminisztráció miatt.

Tavaly az 1,33 millió nyilatkozatból 72 ezer érvénytelen volt: háromnegyedüknél adminisztratív hibát találtak (például több kedvezményezettet is megjelöltek, nem írták alá a borítékot, hibásan jelölték meg a kedvezményezett adószámát). Mivel az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal (APEH) nem ad visszajelzést, a felajánlók nem próbálkozhatnak újra: az idén emiatt valószínűleg több mint 300 millió forinttól esik el a szféra. Tekintve, hogy a civil szervezetek fele évente alig félmillió forintból gazdálkodik, ez komoly érvágás. Ugyanakkor vannak már olyan helyi kezdeményezések is, amelyek egyértelműen az 1 százalékos önrendelkezés mintájára születtek: a Somogy megyei Iregszemcsén például a cégek iparűzési adójuk 5 százalékát helyi civil szervezeteknek ajánlhatják fel.