Már most világosan látszik, hogy az idei költségvetési hiánycél nem tartható. Ezt ugyan eddig is számos közgazdász tette szóvá, ám az Európai Unió statisztikai hivatala, az Eurostat döntése nyomán immár bizonyossá vált, hogy az idei évre megjelölt 4,7 százalékos GDP-arányos, a nyugdíjreform hatásaival korrigált deficitnél rosszabbra kell felkészülni.
Az Eurostat közölte – amúgy az előzetes várakozásoknak megfelelően -, hogy a hadászati beszerzéseket a szállítás időpontjában kell elszámolni az állami költségvetésekben hiánynövelő tételként, tehát nem az számít, hogy a vásárló ország mikor fizeti ki az árut vagy a szolgáltatást. Magyarország esetében ez a svéd Gripen harci gépeket érinti, méghozzá úgy, hogy a pénzügyi tárca korábbi nyilatkozatai alapján mind az idei, mind pedig a jövő évi GDP-arányos államháztartási hiánycélt 0,3 százalékponttal kellene megemelni, bár elképzelhető a 0,5 százalékpontos korrekció is. A piaci elemzők és a hivatalos álláspont közötti – immár évek óta meglévő – eltérést mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a Reuters februári elemzői konszenzusa 2006-re 7,5 százalékos deficitre számít. Az indokok között első helyen a választásokkal kapcsolatos tényezők állnak. Egyrészt a szavazók hajlamosak hinni a Kánaánt ígérő pártprogramoknak, s mélyebben nyúlnak a pénztárcájukba, másrészt még optimistának is bizonyulhatnak az elemzői jóslatok, ha az új kormány nekilát ígéretei teljesítésének.
Egészen elképesztő magasságokba emelkedhet a deficit, ha az új kormányt a jelenlegi ellenzék alakítja (egyesek már a 13-14 százalékot sem tartják lehetetlennek); az előző kabinet által a büdzséből „kifelejtett” tételek – így például a MÁV adósságai vagy a vissza nem fizetett agrárhitelek – konszolidálása még feljebb tolhatja a hiányt.
A befektetőket ugyan jelenleg jobban érdekli a forint árfolyama (erről lásd írásainkat a 68-69. és a 74. oldalon), számos közgazdász azonban egyre erősebben gondolkodik azon, miként lehetne legalább valamennyire megóvni az államháztartást és a költségvetést a mindenkori politika rövid távú érdekeitől. A Magyar Nemzeti Bank két elemzője – Orbán Gábor és Szapáry György – például nemrég megjelent tanulmányukban egy „fiskális politikai tanács” felállítását javasolják. A kis létszámúnak elgondolt testület független, szakmailag hiteles személyekből állna, felügyeletét a törvényhozás látná el. Feladata az lenne, hogy – összhangban a konjunktúra, valamint az államadósság alakulásával – évről évre meghatározná az államháztartási hiány szintjét. Az ezzel nem összhangban lévő költségvetési előterjesztések érvénytelennek lennének, vagy automatikus költségvetési korrekciót vonnának maguk után.
Ehhez hasonló megoldás lehetne, ha a törvényhozás fiskális szabályokat állítana fel, amelyek korlátok közé szorítanák a politika hiánynövelő lehetőségeit. Ehhez hasonló szabályrendszernek szánták például az EU-ban a Stabilitási és Növekedési Paktumot, de számos tagország is rendelkezik ilyesféle, ám nemzeti szintű szabályozással. Más kérdés, hogy akár egy testület, akár egy szabályrendszer miként lenne képes azt a legitimitást és „sérthetetlenséget” kivívni, ami elejét venné a politika folyamatos fellazító próbálkozásainak.
A költségvetési körön kívülre került kiadási tételek – Public Private Partnership-konstrukciók, autópályák, Magyar Államvasutak – mind a fiskális átláthatóság hiányára hívják fel a figyelmet, ráadásul ezek a tételek akkor is növelik a büdzsé hiányát, ha amúgy elkönyvelésük módját Brüsszel elfogadja – hívja fel a figyelmet a tanulmány. A transzparencia hiánya nem csupán a gazdaságpolitikába vetett piaci bizalmat gyengíti, de egyben a döntéshozók információs és kommunikációs lehetőségét is beszűkíti.