Ki Angie fodrásza? – manapság leginkább ez a kérdés izgatja kancellárjukkal kapcsolatban a németeket. A megtisztelő címre egyszerre két sztárfodrász is pályázik: Udo Walz, aki már az előd, Gerhard Schröder megjelenését is formálta, illetve „kihívója”, a berlini elitszalon-tulajdonos, Martina Acht. Azt csak Merkel asszony tudná megmondani, ki és mikor vette kezelésbe a külsejét, s végső soron kinek a keze alatt lényegült át a kisfiús bubifrizurás fizikus „befolyásos nővé”. Egy biztos: arra az átalakulásra, amelyen Helmut Kohl exkancellár egykori pártfogoltja az elmúlt időszakban átesett, mindkét német sztárfodrász nyugodtan büszke lehetne. Még akkor is igaz ez, ha imázsváltása sokáig volt is általános viccelődés tárgya, sőt, kancellársága első hónapjaiban a péntek esti kabaré például még véletlenül sem hagyta volna ki a műsorából „Angie naplóját”, amelyben az újdonsült kancellár a falára kifüggesztett Kohl-fényképhez írja kormányzása élményeit – mindenekelőtt az új frizura történetét.
Angela Merkel
A viccelődés azonban mára alábbhagyott. Hogy miért? Nos, Angie szemmel láthatóan megnyerte az első csatát. Október 18-ai beiktatása óta – amikor is az ország történelmében először nőként foglalhatta el a német kancellári széket – nemcsak saját külsejét fazonírozta át, de a berlini politikába is új stílust hozott. Ám ami a legfontosabb, sokak meglepetésére mindeddig a tavaly szeptemberi választások utáni patthelyzetben kényszerből létrehozott nagykoalíció is működőképesnek bizonyult. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy jelenleg Angela Merkel Németország egyik legnépszerűbb politikusa: a legfrissebb felmérések szerint mára – minden korábbi kancellárt lekörözve – honfitársai több mint 85 százalékának a szimpátiáját nyerte meg.
RECEPT. Egyszerűség és tárgyilagosság, jó adag kompromisszumkészséggel fűszerezve – ez Angie sikerének receptje. Távol állnak ugyanis tőle az elődjére oly jellemző színpadias megnyilvánulások és a fennkölt érzelmek, ellenben kényesen ügyel arra, hogy a kereszténydemokraták (CDU) és a testvérpárt bajor keresztényszocialisták (CSU), illetve a szociáldemokraták (SPD) alkotta nagykoalíció zökkenőmentesen működhessen. Ehhez „mindössze” a koalíciós szerződés betartására van szükség. Ezért is nem beszél átfogó reformokról, mivel azzal valószínűleg pillanatok alatt egymásnak ugrasztaná a kormánypártokat. Ehelyett módszeresen, pontról pontra valósulnak meg azok az intézkedések, amelyeket a kompromisszum jegyében megkötött koalíciós megállapodás tartalmaz. Ennek megfelelően biztosra vehető, hogy a jövő évtől 16-ról 19 százalékra emelkedik a hozzáadottérték-adó, illetve az, hogy bevezetik a leggazdagabbakat terhelő vagyonadót. Az állami bevételek növelése érdekében Angie a polgárok megadóztatása mellett mintegy 35 milliárd eurós megtakarítási csomagot irányzott elő. Egyúttal a gazdasági szereplőket – mindenekelőtt pedig Joaquin Almuniát, az Európai Unió gazdasági és monetáris ügyekért felelős biztosát – megnyugtatandó a koalíció deklarálta azt a célját is, hogy legkésőbb a 2007-ben a Stabilitási és Növekedési Egyezményben előírt 3 százalékos GDP-arányos szint alá szorítja az államháztartási deficitet.
A hozzáadottérték-adó beharangozott emelése és az üzleti bizalom politikai váltás következtében bekövetkezett javulása meg is hozta az eredményt. A gazdaság a tavalyi megtorpanást követően ismét lendületbe jött, és elemzők máris arra számítanak, hogy a 2005-ös 0,9 százalékos GDP-bővülést követően 2006-ban 1,7 százalékkal nő a bruttó hazai termék, annál is inkább, mert az idei németországi futball-világbajnokság várhatóan jókora lökést ad majd az idegenforgalomnak és kereskedelemnek. Az általános konjunktúra elsődleges hajtóereje mindazonáltal továbbra is az export, hála a vállalati szektor általánosan javuló teljesítményének, a világgazdasági konjunktúrának és a dollár/euró árfolyam kedvező alakulásának. Végre a beruházások is erőre kaptak, ami a megnövekedett üzleti bizalom jele. Eközben mérsékelten a belső fogyasztás is bővül, ami a lakossági optimizmus visszatérését tükrözi.
JÖVŐKÉP NÉLKÜL. Csakhogy a kedvező makrogazdasági trend nem terjed ki a gazdaság minden szeletére. Továbbra is rendkívül feszült a helyzet a munkaerőpiacon, ahol a problémák megoldását egyáltalán nem segíti a nagykoalícióit éltető politikai kiegyezés. A munkanélküliek száma az idén máris tovább nőtt, s ismét meghaladta az 5 millió főt. Vagyis Németországban ma a munkaképes korúak 11,5 százalékának nincs állása. Pedig ha valaki, hát Merkel asszony nagyon is tisztában van a probléma súlyával. „Munkánk sikerét az mutatja majd meg, milyen választ tudunk adni a kérdésre: van-e több munkahely?” – fogalmazott az újdonsült kancellár a koalíció megalakulásakor. Ám a munkanélküliség pusztán a gazdasági növekedés dinamikájának javulásától még nem csökken, ennél ugyanis sokkal mélyebbre nyúló strukturális gyökerei vannak a problémának. Orvoslásához mindenekelőtt a szociális rendszer átfogó reformjára és az oktatási rendszer átalakítására, leginkább azonban a német gazdaság jövőképének definiálására lenne szükség.
Miközben Angela Merkel otthon a koalíciós partnerek közötti modus vivendi fenntartásán munkálkodik, arra is marad energiája, hogy azon gondolkozzék, miként lesz képes Németország megfelelni az új évezred globális kihívásainak. Európából ő volt például az egyedüli kormányfő, aki részt vett az idei davosi világgazdasági fórumon. Ott elmondott vitaindító beszéde pedig híven tükrözi reformer elképzeléseit, amelyek lényege a nagyobb egyéni szerepvállalás és a túlburjánzó szociális jóléti rendszer leépítése, ezáltal a kedvezőbb telephelyi viszonyok megteremtése a vállalatok számára – mindezt azonban úgy, hogy a kiindulási modell továbbra is a szociális piacgazdaság.
Ha otthon szaporodnak is a gondok, valamirevaló német politikus az elmúlt időszakban rendre fogódzót talál a külpolitikában. Így volt ez Helmut Kohllal, aki az ország újraegyesítésében és az európai integráció mélyítésében teljesítette ki politikáját. Gerhard Schröderre pedig még inkább igaz a tétel, elvégre ő nemzetközi szereplésével – azaz a békepártiság köntösébe bújtatott Amerika-ellenességével – 2002-ben annak ellenére is elnyerte második mandátumát, hogy otthoni gazdaságpolitikai teljesítményét akkoriban már minden oldalról bírálatok érték.
Merkel azonban az eddigiektől szögesen eltérő, a múlttal szakító és a jövő problémáira koncentráló vonalat hozott a német külpolitikába. Ez a diplomáciai felfogás máris az 1989-es rendszerváltó generáció neorealizmusaként vonult be a szaknyelvbe. Hogy ez mit is takar? Mindenekelőtt a problémák pragmatikus, érzelmektől mentes megközelítését, illetve rugalmas, a presztízzsel nem törődő alkalmazkodást az új helyzetekhez. Jó példa erre a kancellár asszony közelmúltbeli washingtoni látogatása, amely átütő sikert és nemzetközi elismerést hozott neki. Ehhez persze elődjére, Gerhard Schröderre is szükség volt. Az exkancellár rendíthetetlen Irak-ellenes álláspontja ugyanis – amelyet mellesleg már 2003 elején maga Merkel is kritikával illetett a The Washington Post hasábjain – eleve biztosították számára a kedvező fogadtatást a Fehér Házban. Ilyen előzmények után Angie már nyugodtan megengedhette magának, hogy kritikával illesse a guantanamói fogolytáborban uralkodó állapotokat, s közölje, hogy a telepet „feltétlenül be kell zárni”. Ugyanígy, magabiztosan háríthatta el az amerikai fél Törökország uniós tagfelvételét sürgető érveit is. Mindezt azonban gesztusokkal kompenzálta: nem hozta fel például Németországnak azt a törekvését, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjává váljon, Irán kapcsán pedig a közös érdekeket hangoztatta.
DIPLOMÁCIAI BOTRÁNY. Még haza sem ért azonban a tengerentúlról, amikor robbant a belpolitikai bomba. Kiderült, hogy az előző kormányzat alatt szorosan együttműködött egymással a német és az amerikai titkosszolgálat. A Bundesnachrichtendienst (BND), azaz a német hírszerzés felderítői – a berlini kabinet háborúellenes kiállása dacára – a helyszínen segítették az Irakban harcoló amerikai csapatokat, hírek szerint egyebek közt a bombázandó célpontok kiválasztásában is közreműködtek. Minderről pedig Frank-Walter Steinmeiernek, a szociáldemokraták delegálta mostani külügyminiszternek – Gerhard Schröder korábbi kabinetfőnökének – is tudnia kellett, annál is inkább, mert a Bush-adminisztráció és a Pentagon többször is köszönetet mondott Berlinnek a hathatós segítségért. A zöldek és a liberális FDP nyomban a külügyminiszter lemondását is követelték, s bár Steinmeier egyelőre megúszta az ügyet, Németország nemzetközi diplomáciai alkupozíciója a napvilágra került tények tükrében feltétlenül megváltozott.
Gerhard Schröder külpolitikájának másik alappillére a transzatlanti kapcsolat ellensúlyozására Oroszországgal létrehozott „stratégiai partnerség” volt. Ez persze a gyakorlatban igencsak módjával működött. Nem elég, hogy a Siemens például hiába várta a nagy orosz vasútikocsi-megrendelést, Moszkva Németország BT-tagságát sem iparkodott támogatni. Angela Merkelt ezek után nem csupán saját keletnémet múltja, hanem az elmúlt évek tapasztalata is óvatosságra intette az orosz partnerrel szemben. Moszkvai látogatásán elmondott szavaiból így a reláció jelentőségének elismerését, de semmiképpen sem annak túldimenzionálását lehetett kihallani. Ez az új német „keleti politika” a szomszéd Lengyelországot feltétlenül megnyugtatta. Ráadásul beiktatása óta Merkel nem csupán ezen a téren tett Varsó kedvére. Lengyelország ugyanis régóta hiányolta Berlin tényleges szerepvállalását – és nem erőfitogtatását – az európai kérdésekben, a kancellár asszony pedig már az uniós költségvetés múlt decemberi vitájában úgy segített tető alá hozni a végül mindenki számára elfogadható megoldást, hogy befolyását latba vetve közvetített mindenekelőtt Franciaország és a kelet-európai államok között.
A múlt szeptemberi választások után a kereszténydemokraták kis híján úgy döntöttek, hogy mégsem Angela Merkelt állítják kancellárnak. A CDU/CSU ugyanis az ő irányításával több mint 20 százalékpontos előnyt vesztegetett el a kampány során, ráadásul nem elég, hogy kevesebb voksot szerzett, mint három évvel korábban, hanem a végén még a győzelem is majdnem veszélybe került. A párt vezetői azonban az utolsó pillanatban visszariadtak a lépéstől. A jelek szerint jó döntés volt, legalábbis Henry Kissinger, az Egyesült Államok egykori legendás külügyminisztere a minap már a következő szavakkal értékelte az új német vezetést: „Politikájának lényege az észérveken nyugvó kormányzás, amely ma az egyetlen célravezető út Németország számára, és amelynek központi eleme Merkel karizmatikus egyénisége és problémamegoldó képessége”.