Ha az ember felkapcsolja a villanyt az alföldi tanyavilágban, növelheti áramszolgáltatója veszteségét, de legalábbis csökkentheti nyereségét. Az árszabályozás ma a hat áramszolgáltató összköltségeire épül, az így kialakult egységes tarifák azonban cégenként nem feltétlenül nyújtanak fedezetet a tényleges fejlesztési és szolgáltatási költségekre. Egy sűrűn lakott városi környezetben az egyes fogyasztókra jutó hálózati költség nyilvánvalóan alacsonyabb, mint mondjuk az említett tanyavilágban. A jelenlegi rendszer ugyanakkor a fejlesztési költségeket is együttesen kezeli. Így elméletileg fennáll a lehetősége annak, hogy indokolatlan bevételhez jut az a szolgáltató, amelyik kevesebbet fordított hálózatfejlesztésre, miközben mások befektetései esetleg nem vagy csak részben térülnek meg.
Lakótelepi fények.
Sűrűn lakott városi környezetben az egyes fogyasztókra jutó hálózati költség alacsonyabb, mint mondjuk a tanyavilágban, ami eltérő árakat indokolna.
A helyzet rendezésére korábban a Magyar Energia Hivatal (MEH) már tett egy sikertelen kísérletet, amikor kiegyenlítő mechanizmus bevezetését javasolta. Eszerint létrehoztak volna egy alapot, amelybe valamennyi áramszolgáltatónak be kellett volna fizetnie egy forgalomarányos díjat, majd az év végi elszámoláskor ebből pótolták volna a veszteségeket. Az erre vonatkozó tervezetet azonban az érintettek nem fogadták el, ezért a gazdasági miniszter azt nem hirdette ki. „A gazdasági miniszteré az árhatósági jogkör, az árak előkészítéséért pedig az energiahivatal felelős, tehát egy ilyen rendelet kiadásához nincs szükség a befektetők hozzájárulására” – mondja Matos Zoltán, az E.ON Hungária Zrt. igazgatósági tagja, aki nem érti, hogy a gazdasági tárca miért habozik rendezni a kérdést. A legújabb hírek szerint ez a kiegyenlítés már nincs is napirenden. Hatvani György, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium energetikai helyettes államtitkára nemrég úgy nyilatkozott: felkérte az energiahivatalt a regionális tarifák 2007. január elsejei bevezetésének előkészítésére. Ez azonban azt jelenti, hogy az alföldi tanyavilágban élőknek többet kell majd fizetniük az áramért, mint a városi fogyasztóknak, hacsak nem állítanak fel egy rászorultsági alapon működő árkiegészítési rendszert. Ez egyébként régóta időszerű volna, mert akkor végre piaci alapon árazhatnák ezt a szolgáltatást, s ezzel átláthatóbbá válna az egész rendszer.
A helyzet megoldását nehezíti, hogy egyes javaslatok szerint az áramszolgáltatásban érintett külföldi befektetők, az RWE, az E.ON és az EdF között kellene becslések szerint évi tízmilliárd forintos nagyságrendű összeget átcsoportosítani. Ugyanakkor a szolgáltatók között vannak tőzsdei cégek, amelyek gazdálkodási adatai mindenki számára nyilvánosak, illetve vannak, amelyek egy befektetői holding keretein belül működnek, vagyis az egyes cégek számai nehezebben azonosíthatók.
Néhány szakértő szerint a megoldás ellátásbiztonsági szempontból is fontos, hiszen azok a szolgáltatók, amelyek fejlesztései nem térülnek meg, a jövőben visszafoghatják beruházásaikat. Mások ugyanakkor éppen a kiegyenlítő mechanizmus bevezetésének kockázatára figyelmeztetnek, az ugyanis könnyen kényelmessé teheti az egyébként kevésbé hatékonyan gazdálkodó szolgáltatókat, hiszen veszteségeiket a „jobbak”, illetve azok fogyasztói fedeznék.
Sok európai országban nem egységesek a hálózati tarifák, ahol mégis, ott egyes esetekben működtetnek valamilyen kiegyenlítő mechanizmust, a területi adottságokból eredő üzleti hátrányok kezelésére. A hetvenes évekig Magyarországon sem voltak egységesek a villamos energia tarifái, a privatizációt megelőzően pedig a Magyar Villamos Művek Trösztön belül működött egy keresztfinanszírozási rendszer. Akkor azonban vállalaton belüli átcsoportosításról volt szó, ami nem vetett fel jogi aggályokat.