Két és fél pont

– Adórendszer és egészségügyi elképzelések – ebben a két pontban különböztetik meg leginkább választási elképzeléseiket a szocialistákétól?

– Inkább két és fél pontról beszélnék. A fél a közigazgatás területe, mely terepen már a szocialisták is eljutottak odáig, hogy választott régiókra van szükség. A különbség abban áll, hogy mi ezzel párhuzamosan megszüntetnénk a megyét mint önkormányzati, közigazgatási egységet, mert feladatai egy részét – például az egészségügyi, a közlekedési igazgatás területét – át tudja venni a régió, más részét – közte az iskolák, a középfokú intézmények működtetését – pedig a kistérség.

– Hány ember válik így feleslegessé?

– Mi azt is mondjuk, hogy az önkormányzati képviselők létszámát nyugodtan a felére lehetne csökkenteni. Összességében ez így 14-15 ezer fős megtakarítást jelentene, figyelembe véve a megyék kiszolgáló apparátusát.

– Ebből adódik a jelenleg rendkívül erős megyei pozíciókkal rendelkező MSZP ellenállása?

– Az a sajátos helyzet alakult ki nálunk, hogy aki az országgyűlési választásokat nyeri, az utána többnyire erős pozíciókat szerez a megyékben is. A Fidesz is mindig a megyékkel akart valamit kezdeni korábbi programjaiban, de 1998-ban pechjük volt, helyi szinten is erős helyzetbe kerültek, nem is csináltak semmit e téren. Most pedig a szocialisták az erősek.

– Az önkormányzati reform előfeltétele tehát az, hogy az országgyűlési választások nyertese elveszítse a helyi választásokat?

– Inkább az, hogy képesek legyünk végiggondolni az egész önkormányzati rendszert, amely betöltötte az 1990-ben megjelölt küldetését. Tovább kellene lépni. Erre egyébként az EU is kényszerít minket.

– Azért ezt a „fél falatot” sem lenne könnyű lenyeletni a szocialistákkal egy esetleges programegyeztetéskor. A másik két területen még nagyobb a gombóc?

– Az egészségügyben szintén változás figyelhető meg az MSZP 2002-es álláspontjához képest. Odáig már eljutottak, hogy biztosítási alapon kell működnie az ágazatnak, de ezen egy nagy állami biztosítót értenek. Mi azt mondjuk, az igazi kérdés az, hogy tudunk-e a költségvetésen kívüli tőkét bevonni a működtetésbe. Az egymással versengő több biztosítós rendszer erre alkalmas, miként arra is, hogy a beteg érdekei megjelenjenek az intézménnyel szemben. A magánbiztosítók nagyon szigorú feltételek mellett jöhetnének csak létre: megfelelő tőkeerő, múlt, szervezettség kellene hozzá. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztárból pedig egyrészt létrehoznánk egy erős ellenőrző szervezetet, másrészt azért is szükség lenne rá, hogy akinek nincs bizalma a változások iránt, az maradhasson a jelenlegi rendszerben.

– S aki az új formát választaná, az a magáncégnek fizetné be a tb-járulékát?

– Nem, mivel ez lehetővé tenné a „mazsolázást” a biztosítottak között, márpedig a biztosítónak kötelező lenne szerződést kötni minden nála jelentkezővel. A tb-t a lakosság továbbra is egy közös kasszába fizetné be, a biztosítók pedig a regisztrált ügyfeleik összetétele alapján, fejkvóta szerint kapnák meg a nekik járó pénzt. Emellett lehetne náluk közvetlenül is kiegészítő szerződést kötni pluszszolgáltatásokra: külön szoba, külön nővér, otthoni ápolás és így tovább. A képlet tehát úgy néz ki, hogy a hagyományosan az állam által ellátott feladatokat – közegészségügy, járványügy, a megelőzés jelentős része – továbbra is az államnak kellene finanszíroznia, a nagy értékű beavatkozásokra pedig egy kockázati alapot kell létrehozni, részben a biztosítóknak, részben az állami költségvetésnek. A kettő között van az, amit ma gyógyításnak nevezünk, és amit a biztosítóknak kellene finanszírozniuk a fejkvóta szerint kapott összegből, valamint az ügyfeleik által kötött extrabiztosításokból. Egyébként már 1945 előtt ugyanilyen, bár más feltételek között kialakított, de a kor akkori színvonalán modernnek számító rendszer működött Magyarországon.

– Az egyik internetes portál számításai szerint az SZDSZ ugyan csak bronzérmes az ígéretversenyben a két nagy párt mögött, de összességében így is több mint 400 milliárdnál tartanak. Mibe kerül ebből az egészségügyi átalakítás, és ki fizeti meg a reformot?

– A biztosítottak szempontjából többletterhet csupán az jelenthet, hogy a paraszolvencia helyébe a biztosítás lép. Csak míg a hálapénzt akkor fizeti valaki, amikor valamilyen beavatkozásra van szüksége, ezt most havi egy-két ezer forintos többletbiztosítással váltaná ki. A költségvetés szempontjából pedig a programunkban nagyobb összeget csak az egykulcsos adóra való áttérés igényel. Örömteli, hogy ezek szerint mások, így az említett portál se számol nagy pénzekkel az egészségügyi elképzeléseink finanszírozásakor. A vonatkozó törvények elfogadását követően ezért már jövőre meg lehetne kezdeni az áttérést a több biztosítós modellre, és a következő ciklusban ez be is fejeződhetne. Az egykulcsos adóra vonatkozó javaslatunk pedig úgy szól, hogy két szakaszra kell bontani a következő kormányzati ciklust. Az első periódusban, 2006 és 2008 között nagyon szigorú költségvetési politikára és különböző területeken reformok elindítására van szükség. Ezzel tudjuk megteremteni a feltételeit annak, hogy 2009. január elsejétől be tudjunk szállni az adóversenybe, amire a környezetünk kényszerít minket, ha Magyarország továbbra is vonzó célpont kíván maradni a befektetők számára.

– Miért egy olyan ígéret lett a fő választási témájuk, amelynek a megvalósítását 2,5 évvel későbbre helyezik? Ráadásul az SZDSZ is megszavazta a kormány 2010-ig szóló adóprogramját – egykulcsos adó nélkül.

– A parlamenti vitában is elmondtuk, hogy támogatjuk ugyan az adóprogramot, de ennél radikálisabbat szeretnénk. Az SZDSZ 2000-ben fogadta el a Korszakváltás programját, amelyben már szerepel az egykulcsos adó, ám két évvel később be kellett látnunk, hogy a radikálisabb adócsökkentési javaslatainkat elviszik a több száz milliárd forintba kerülő 100 napos programok. Most is éppen a költségvetés helyzetére való tekintettel mondjuk azt, hogy előbb kerüljenek sorra a reformok, a takarékosság, a rendszerek megváltoztatása. Ezzel 2009-re helyet csinálhatunk a büdzsében az adóversenybe való beszállásra.

– A 20 százalékos áfa, szja és társasági nyereségadó milyen irányban mozdítaná el az adózási szintet?

– Csökkentené. Az áfa esetében néhány 5 százalékos kivétel továbbra is megmaradna, például a gyógyszerek esetében. Itt éves szinten 130-150 milliárd forintos többletbevétel keletkezne. A társasági nyereségadó mostani, mintegy 350-400 milliárd forintos éves befizetései 25 százalékkal, tehát 100 milliárddal emelkednének, ugyanakkor a helyi iparűzési adó megszüntetése 350 milliárd forintos kieséssel járna. Ezzel a kérdéssel még tovább kell foglalkozni, mert az önkormányzatokat nem lehet ilyen helyzetbe hozni. Az szja esetében, mindent változatlanul hagyva, 350 milliárd forint lenne költségvetési szempontból a veszteség, de mivel a kedvezmények megszűnnének, ez visszahozna valamennyit: ennél az adónemnél végül is 150-200 milliárd forintnyi bevételkieséssel számolunk. Ehhez kellene tehát megteremteni a feltételeket két és fél év alatt.

– Mit szól Hetényi István volt pénzügyminiszter számításához, miszerint ez az egyenkulcs a közepes jövedelműeket terhelné jobban, és a tehetőseknek kedvezne?

– Attól függ, kiket tekintünk közepes jövedelműeknek. Ha azokat, akik legalább 200 ezer forintot keresnek, akkor végigszámolva az jön ki, hogy 20 százalékos kulcs mellett 180 ezer forintos megtakarítás keletkezik náluk a jelenlegi helyzethez képest. Persze ezután azt kellene megnézni, ezért cserébe milyen meglévő kedvezményekről kellene lemondaniuk, de nem hiszem, hogy végül negatív lenne a szaldó. Az megint más kérdés, hogy az adórendszert mentesíteni kell a szociális szempontoktól, például a gyerektámogatást az adóktól külön kell kezelni. A nagyon magas jövedelműek esetében pedig az egy kulcs valóban jelentős többletet eredményez, ami viszont legális lesz, fehéríti a szürke- meg a feketegazdaságot.

– Az elkövetkező két évről az SZDSZ is kevesebbet beszél, mint a távlati elképzeléseiről. Önök szerint kiadási és bevételi oldalon hogyan jönne össze az a – szerény számítások szerint is – 700 milliárd forint, amit 2008-ig meg kellene spórolni ahhoz, hogy remény maradjon a 2010-es eurócsatlakozásra?

– Amikor egy kampányban mindenki fűt-fát ígér, akkor nem lehet arról beszélni, hogy üljünk le, nézzük meg, mit kíván a helyzet, és tegyük azt. Ha most bárki előállna azzal, hogy tételesen, pontosan mit is akar csinálni, akkor a másik rárontana, és azt mondaná: ezekre nem szabad szavazni, mert amíg mi pénzt akarunk adni az embereknek, ők csak elvennének. Pedig nyilván bizonyos területeken bevételnövelésre, más területeken pedig szigorúbb kiadás-megtakarításra van szükség, és mindenütt nagyon racionális gazdálkodásra. Nem valamiféle Bokros-csomagról van szó, ami egyetlen év alatt 12 százalékkal vetette vissza az életszínvonalat. De érvényesülnie kell annak a szemléletnek, ami a Bokros-csomagot követően fél éven belül elterjedt az országban, hogy itt bizony baj van, s erre fokozottan oda kell figyelni. Ám a kampányidőszak erre végképp nem alkalmas.

– De minél inkább elszakad a lakossági várakozás a piaci igényektől, annál nehezebb lesz a politikának lépni a választások után. A kampány téves illúziókba ringatja a közvéleményt, miközben a Reuters körkérdésére az elemzők már 2013-as eurócsatlakozást emlegetnek. Ahogy mondani szokás, innen szép nyerni…

– Két eset lehetséges. Vagy mindenki megpróbál valamit teljesíteni az ígéreteiből a választások után, és ezzel hosszú távon tesz tönkre mindent, vagy megteszi a szükséges lépéseket, és annak óriási csalódás, a politikától való elfordulás lesz a következménye. Azért kárhoztatom a nagy pártokat, mert azt az illúziót keltik az emberekben, hogy az állam mindent meg fog oldani helyettük. Nekik csak egy dolguk van: arra szavazni, aki szépeket mond. Mindezt egy piacgazdaságban… Én a parlamentben is azt mondtam: csak abban bízom, ahogyan a politikusok esze elmegy, úgy jön meg a választóké, és nem fognak hinni az ígéretdömpingnek.

– Nem tűnik ennél valószínűbbnek, hogy a nemzetközi pénzpiacok kényszerítik majd ki a kijózanodást?

– Bizonyára kényelmes dolog a nemzetközi pénzpiacokra és szervezetekre fogni, hogy valamit tenni kell, de jobb, ha tudjuk, hogy mindezt a saját érdekünk miatt kell megcsinálni. Például azért, hogy ne háruljon pluszteher azokra, akik valamilyen módon az euróhoz kötve vették fel a hiteleiket. Ha pedig a környezetünk áttér az euróra, mi meg nem, ez további olyan kockázatot jelent, amit nem érdemes kipróbálni. Inkább az áldozatokat érdemes vállalni, annak érdekében, hogy ezektől a kockázatoktól mentesítsük magunkat. Ezért szerencsétlen dolog abban versenyezni, hogy ki tud nagyobbat ígérni az embereknek, ahelyett, hogy azt tudatosítanánk bennük: Magyarország pozíciói végül is nem rosszak, a lehetőségei meg óriásiak. Ezeket viszont nagyon könnyen el lehet játszani. Soha ennyi fejlesztési lehetőségünk nem volt, mint most; ha ezt jól csináljuk, elmondhatjuk, hogy az ország olyan fejlesztési pályára állt, amilyet régóta nem láthattunk. Ezért kellene a politikusok legnagyobb részének legalább kísérletet tenniük arra, hogy államférfiak legyen. De ahogy elnézem, sajnos ebben van a legnagyobb deficitünk.