Nagatani nagyanyó háza

Japánra talált. Frissen diplomázott filozófusként szerződött oda tanítani három évtizede, Hokkaido egyetemére. A rövid tanári gyakorlat voltaképpen máig tart. Kezdetét gyerekeinek ottani érkezése követte. Másfél évtizede meg a magyar akadémiai kutatóintézetek francia megfelelője, az úgynevezett CNRS (a tudományos kutatások nemzeti központja) tokiói képviseletének megalapítása, beindítása. Az intézménynek Sabouret évek óta párizsi tudományos munkatársa, de idejét továbbra is megosztja a két hely között. Újságíróskodott is, a France-Inter rádiót tudósította Tokióból. Több könyvet írt, állított össze Japánról. Ez a legutóbbi a leginkább személyes. Elmondja benne, miért is van elemi szüksége a távoli országra, mely keresés, kutatás közben az övé is lett. (A nyelvészet és az interkulturális kommunikáció művelőjének, Hidas Juditnak szép Japán-könyvére, az ott megtelepedett Cseresnyés professzorra gondolva: korántsem meglepően.) Sabouret könyvében, mint rendes könyvhöz illik, emberek vannak. Köztük kiváltképp „Nagatani nagyanyó”. A telekspekuláns Tokióban első lakást keresve találtak rá. Régi stílusú lakást kínált az embersűrűs városban. Előbb szinte el sem hitték, hogy van még ilyen, szinte műemlék, lakhatóan. Aztán a lakás otthon is lett. Honnan könnyebb volt e könyvhöz ilyen tanulságokra jutnia: otthonosan élve sem ötlött eszébe japánná válni. Az egyszerre lett volna merőben felesleges és lehetetlen. De miként is lett volna lehetséges nem méltányolnia a helyet, ahol az emberek „hozzáértők, szerények, mosolygósak és őszinték”? A kérdés – inkább állítás – a szerző három évtizede tartó „Japán-igényét” és ott-időzését követően hangzik el.

Jean-François Sabouret: Besoin de Japon • Seuil, Párizs