Unalmassá, érdektelenné vált a munkám – válaszolta az egyik neves hazai gyógyszeripari cég egykori alkalmazottja arra a kérdésre, hogy miért hagyta ott a munkahelyét. A társaságot privatizálta egy külföldi szakmai befektető, amely saját globális kutatás-fejlesztési programjának részévé tette az itteni érdekeltségét. Ez pedig a K+F-ben dolgozók számára a mindennapi gyakorlatban azt jelentette, hogy kevesebben lettek, és az alapkutatás helyett inkább a szakmailag kevésbé érdekes, a gyógyszerek továbbfejlesztését előtérbe helyező feladatokat kaptak. Az eset egyáltalán nem egyedi, a Budapesti Corvinus Egyetem nemrég végzett felmérése is hasonló képet fest az általános állapotokról. E szerint a magyar K+F tevékenység motorját ugyan a külföldi befektetők tulajdonában lévő nagyvállalatok adják, ám ezek inkább fejlesztési tevékenységet és nem alap- illetve alkalmazott kutatást telepítenek az országba.
Mezőgazdasági kutatólabor. Nem szaporodnak gombamód a K+F-központok.
FORRÁSHIÁNY. Az egyetem versenyképesség kutató központjának felmérése olyan mintán alapszik, amelyben a hazai kis- és közepes vállalkozások (kkv) szándékosan felülreprezentáltak, azaz nagyobb a súlyuk, mint az országos részarányuk. Ennek ellenére a végeredmény azt mutatja, hogy a kkv szektor szerepe a hazai K+F-ben összességében igen csekély mértékű. „Ez egyértelműen kedvezőtlen a magyar gazdaság versenyképessége szempontjából” – értékeli az adatokat Kiss János egyetemi adjunktus. A kérdőívekre adott válaszokból a kkv-k „szokásos” problémája, nevezetesen a krónikus tőkehiány képe rajzolódik ki. „Nincs forrás a K+F-hez, vagy ha van is, a kisebb méretű cégek nem felelnek meg a pályázatok követelményeinek, esetleges érdeklődésük pedig gyakran bürokratikus akadályokon bukik el” – véli a kutató. Szerinte az lenne kedvező, ha a jellemzően külföldi tulajdonban lévő, K+F-re nagyobb hangsúlyt helyező nagyvállalatok programjaihoz tudna csatlakozni a magyar érdekeltségű kkv szektor. Ám ez a felállás – amelyre egyébként jó párhuzam lehet a termelésben a külföldi tulajdonú gyártó és a magyar beszállító kapcsolata – ma még nem jellemző. A mintában szereplő vállalatok több mint egyharmada nem folytat K+F tevékenységet, sőt, ez nem is áll szándékában.
KEVESEN SOKAT. A hazai vegyipar (amelyhez a felmérésben a gyógyszeripart is hozzásorolták) jó állatorvosi lónak bizonyult. Jellemző például, hogy 2002-ben a 27 vállalatból álló minta teljes kutatás-fejlesztési ráfordításinak összege 14,3 milliárd forint volt, és a mérlegek szerint ennek 86 (!) százalékát tíz nagy, külföldi tulajdonú cég produkálta. Nemcsak a vállalatok méretét, de az ágazatok eloszlását tekintve sincs tehát egyensúly a magyar gazdaságban. A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy a vegyiparban és a gyógyszeriparban rendkívül költséges a K+F tevékenység, ezért az adatok kismértékben torzíthatnak a valós, reálisnak nevezhető arányokon.
A mezőgazdasági cégeknél is hasonló aránytalanságokra bukkantak a kutatók. Az adatok szerint ugyanis csak kevés mezőgazdasági vállalat áldoz a K+F-re, ám amelyek mégis ezt teszik, azok rendkívül sok pénzt fordítanak rá. Így gyakorlatilag néhány vállalkozás kimagasló eredménye húzza fel az ágazatot az összesített adatoknál. A szembetűnő aránytalanságoknak Kiss János szerint egyértelműen kedvezőtlen hatásai lehetnek, de nehéz lenne megmondani, mi az ideális megoszlás. Nem könnyű erre vonatkozó elfogadott nemzetközi „szabványt” meghatározni, hiszen például Svédországban vagy Finnországban a K+F aránya a nemzeti össztermékhez viszonyítva meglehetősen magas, az összegek mégis csupán néhány húzóágazat, illetve nagyvállalat nevéhez köthetőek. Mindamellett a kutatók szerint kétség sem férhet hozzá, hogy az ország versenyképességének növelése érdekében kulcsfontosságú lenne a kkv szektor szerepének erősítése.