Utólag minden döntés rossz – idéz egy zen tanítót a magyar árampiac egyik sokat próbált szereplője. Mondta ezt a nagyobbik ellenzéki párt „luxusprofit– adó” javaslata kapcsán, amellyel a lakossági áramárakat szeretnék 2006 elejétől legalább 10 százalékkal mérsékelni. Az ellenzékiek szerint a magyar háztartások az uniósok többségénél indokolatlanul többet fizetnek a villamos energiáért; igazolásul brüsszeli jelentéseket lobogtatnak. A statisztikák természetéből adódik, hogy a kormány meg olyan számsorokat talált, amelyek szerint az uniós átlagnál kevesebbe kerül Magyarországon az áram. A vita középpontjában lévő lakossági fogyasztó érthető tanácstalansággal igyekszik kiigazodni a számok és az érvek között. Szakemberek szerint a politikusok által a parlamentben felvetett kérdésekre, javaslatokra (lásd külön) képtelenség sommásan válaszolni. Nem találtunk olyan szakmai gurut, aki vállalkozott volna rá, hogy eldönti, kinek van igaza, és megválaszolja az utóbbi napok egyik legégetőbb kérdését: az erőmű-privatizációkhoz kapcsolódó hosszú távú szerződések felbontásától vagy átalakításától vajon tényleg olcsóbb lenne-e az áram?
ÖSSZETETT HELYZET. A történet valamikor a kilencvenes évek elején kezdődött, amikor a privatizációra történő felkészülés jegyében önállósították a regionális áramszolgáltató társaságokat és az erőműveket. Rövidesen megjelentek a lehetséges befektetők, és világossá tették, hogy hosszú távú áramvásárlási szerződésekkel vonzóbbá tehetők az erőművek. A privatizációt megelőzően, a még állami tulajdonban lévő áramtermelő társaságok, és az azóta is állami kézben lévő, nagykereskedő Magyar Villamos Művek (MVM) Rt. meg is kötötték a kérdéses megállapodásokat. 1995-ben közel 500 milliárd forint folyt be az áramszolgáltatók, valamint a jelentősebb erőműtársaságok értékesítéséből az államkasszába. Azt nem tudni, hogy a hosszú távú szerződések nélkül mennyivel lett volna kevesebb a privatizációs bevétel. Egyesek szerint ezen megállapodások híján jó néhány erőművet el sem lehetett volna adni.
Egy évvel a magánosítást követően megszületett az a kormányrendelet, amely az azóta oly sokszor citált 8 százalékos eszközarányos nyereséget volt hivatott garantálni a külföldi befektetők számára. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy 1997 januárjától átlagosan 24 százalékkal emelkedett a villamos energia fogyasztói ára. A feszültségek attól az évtől eredeztethetők, miután az állami tulajdonban maradt cégek – különösen a nagykereskedő MVM – nem kapták meg sem akkor, sem azóta azt a bizonyos 8 százalékos profitot.
A hosszú távú szerződések 20-25 évre előre meghatározták az erőművek jövedelmezőségét, amely – bár ezek a társaságok folyamatosan panaszkodnak – nem is volt rossz. Az energiahivatalban nem titkolják, a szerződések olykor szakmailag nehezen indokolható árakat tartalmaztak. Szakértők összesen 300 milliárd forintra becsülik a magánosítás óta a villamosenergia-iparból kivitt osztalék nagyságát, ezen hozzávetőlegesen fele-fele arányban osztoznak az erőművek és az áramszolgáltatók. Az igazsághoz tartozik, hogy eközben csak a szolgáltatók 300 milliárdot meghaladó hálózati fejlesztést hajtottak végre, és az erőművek beruházásai is tetemes összegre rúgtak. A privatizációkor tett vállalásokat messzemenően teljesítették, s az eltelt évek alatt számottevően növelték az ágazat hatékonyságát. A magyar áramszolgáltatók ma például feleakkora létszámmal látnak el ugyanannyi fogyasztót, mint a privatizációt megelőzően.
VISSZAHOZZÁK? Az erőművi hatósági ár 2004. január elsejével megszűnt, ettől kezdve az MVM és az erőműtársaságok éves szerződésekben rögzítik az árakat, természetesen a hosszú távú szerződések szellemében. Bizonyos esetekben a hatósági ár megszűnésével volt némi árcsökkenés, de gyökeresen nem változott meg az árszint. Lapzártakor kapott hírek szerint a kormány megállapodott az erőműtársaságokkal az erőművi hatósági ár visszaállításáról.
A szóban forgó erőművi hosszú távú kontraktusok egyébként a magyarországi kapacitások mintegy 80 százalékát lekötik. Miután három évvel ezelőtt részlegesen megnyílt az árampiac, s a legnagyobb fogyasztók lehetőséget kaptak arra, hogy a szabadpiacon szerezzék be a működésükhöz szükséges energiát, bizonyos lekötött kapacitások feleslegessé váltak.
| |||||||
KÍNÁLATBŐVÍTÉS. Az idén módosított villamosenergia-törvény első, 2001-es változata is már arra kötelezte az MVM Rt.-t, hogy nyilvános árverésen értékesítse a versenypiaci szereplők számára a közüzemi területen amiatt felszabaduló kapacitásokat, hogy a legnagyobb fogyasztók a szabadpiacon vásárolnak. Tehát azok a nagyfogyasztók, amelyek az olcsó import miatt kiléptek a közüzemi piacról, így nemcsak importból, de a verseny miatt csökkenő árú hazai áramból is vásárolhatnak. Ezzel egyrészt mérsékelhető az a veszteség, amely azért éri, vagy érné az MVM-et, mert bizonyos erőművek kapacitásait meg kell vásárolnia, de eladni már nem, vagy csak veszteséggel tudja azt, mert a közüzemi piac mérete csökken. Másrészt ezzel a megoldással bővíthető a versenypiaci kínálat is.
Amióta csak megkezdődött a piacnyitás, állandó vita folyik arról, hogy az MVM vajon teljes mértékben kihasználja-e a lehetőségeit, és árverésre viszi-e az összes szabad kapacitást. Egyes szakértők határozottan állítják, hogy nem. „Rendkívül rossz a magyar erőműpark kihasználtsága. A beépített kapacitás nagysága 9000 megawatt körülire tehető, miközben az ország csúcsigénye 6000 megawatt körül alakul. A piacon még sincs komoly hazai kínálat, mert a hosszú távú szerződések egy csomó erőművi blokkot az MVM-hez kötnek, amelyek évente legfeljebb egy-kétezer órát mennek” – mondja Kaderják Péter, a Budapesti Corvinus Egyetem Regionális Energiagazdasági Kutató Központjának (REKK) vezetője. A hosszú távú szerződések szerint ugyanis egyes erőműveknek, az ország villamos energia rendszerében betöltött szerepüktől függően akkor is fizet az MVM, amikor nincs szükség a termelésükre, és állnak. Ugyanakkor a szabadpiacon nem értékesíthetik ezt a szükségtelen kapacitásukat, ugyancsak a szerződés értelmében.
Az MVM-nél azzal érvelnek, hogy amíg a közüzem és a szabadpiac között gyakorlatilag szabad az ingázás a nagyfogyasztók számára (nemcsak a kilépésről, de a közüzembe való visszalépésről is korlátlanul dönthetnek a nagyfogyasztók), addig nehezen becsülhető meg pontosan a közüzemi piac igénye. Nekik viszont éves szerződéseket kell kötniük az erőművekkel, így aztán szerény a mozgásterük. A közüzemben ugyanis garantálniuk kell az ellátást, ez törvényi kötelezettség. Hozzáteszik, hogy ilyen ellentmondásos körülmények között is már meghaladja a harminc százalékot a szabadpiac aránya, ami jobb az európai átlagnál. Ráadásul a komoly félelmek ellenére a piacnyitás nem eredményezett sem százmilliárdos nagyságrendű átállási költséget, sem ellátási problémákat. Pedig még az előző kormány idején olyan komoly aggodalommal készültek a liberalizációra, hogy egy évig késleltették a jogi piacnyitást. A hosszú távú szerződéses portfólióval manőverezve azonban az MVM mindvégig biztosította a közüzemi ellátást, ugyanakkor több és több kapacitást árverezett, tehát folyamatosan követte a piac nyílását.
Kaderják Péter szerint ugyanakkor a hosszú távú szerződések minden további nélkül átalakíthatók, ehhez leginkább csak kellően szilárd kormányzati elhatározásra volna szükség. Ez az Orbán-kormány idején is hiányzott – ismeri el. Az előző ciklusban olyannyira hiányzott az elszántság, hogy azt a bizonyos 8 százalékos tőkearányos nyereséget biztosító, 1996-os kormányrendeletet módosították, és 9,1 százalékos, eszközarányos nyereséget garantáltak a befektetők számára.
A REKK vezetője szerint egészen egyszerűen közölni kellene a befektetőkkel, hogy az ország uniós csatlakozása és a közösségen belüli liberalizáció alapvetően megváltoztatta a körülményeket, ilyenformán elkerülhetetlen a korábbi megállapodások felülvizsgálata. Különösen, hogy még maguk az erőműtársaságok is elismerik: ma már nem mindenki számára előnyösek ezek a megállapodások. A Mátrai Erőmű Rt. például valószínűleg jobban járna, ha a szabadpiacon értékesíthetné az áramát, a jelenlegi nemzetközi földgáz- és olajárak mellett többet kapna érte, mint a közüzemi nagykereskedő MVM-től.
Hosszú távú megállapodások ugyanakkor nemcsak a privatizációkor, de különböző környezetvédelmi vagy teljesítménynövelő beruházásokhoz kapcsolódóan az ezredforduló táján is születtek. Az érintett erőműveknél azt mondják: lehet, hogy az áramot a szabadpiacon jobban el tudnák adni, viszont a beruházásokat finanszírozó bankok számára a hosszú távú szerződések jelentik a megtérülés garanciáját, ezért ezek nem rúghatók fel. Hozzáteszik: a magyarországi villamosenergia- árakat alapvetően befolyásolja az a döntés, hogy a mátrai szenes és a paksi atomerőmű mellett szinte kizárólag csak földgázbázison üzemelnek blokkok. A földgáz pedig az elmúlt egy évben 55 százalékkal drágult az erőművek számára. Ilyen körülmények között a vízerőművekkel igen jól ellátott Ausztriával nagy hiba volna összehasonlítani a magyar árakat. Sőt, a két ország tarifarendszere is különböző, tehát nehezen lehetne találni összemérhető pontokat. Ez igaz a többi uniós tagországra is.
Úgy tűnik, politikusok, energiaipari szakértők és vezetők is egyetértenek abban, hogy a jelenlegi kettős piaci modell a hosszú távú szerződésekkel számtalan feszültség forrása, és meglehetősen átláthatatlanná teszi a rendszert. Az MVM-re például számos nehezen teljesíthető és igen költséges kötelezettséget testál. Az is világosan látszik, hogy a politikusok és a fogyasztók olcsóbb áramot szeretnének, az erőművek viszont hosszú távon kiszámítható működési környezetet. Miután nemrég az Európai Unió is vizsgálatot indított a hosszú távú szerződésekkel kapcsolatban – felmerült ugyanis a burkolt állami támogatás gyanúja -, a kormány felgyorsította az egyeztetéseket az erőművekkel és az MVM-el. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szerint az Orbán Viktor Fidesz-elnök által javasolt 10 százaléknál akár nagyobb mértékű árcsökkenés is elképzelhető. Az ellenzék máris örül, mert saját javaslatát látja megvalósulni. Kérdés, sikerül-e hosszú távra megnyugtató módon rendezni a helyzetet, és évtizedekig fenntartható módon átalakítani a jelenlegi szerződéseket, vagy jó szokás szerint ismét csak a tűzoltás a cél. A helyzet elmérgesítése senkinek sem érdeke, ezért valószínűleg a befektetők is hajlanak majd a megállapodásra.