Jankovics László: Növekedési többlet

Rendkívül pesszimistává vált a 2010-es eurós céldátum fenntarthatóságát illetően a szakmai közvélemény az egymásnak is gyakran ellentmondó nyilatkozatok és a 2006-os költségvetési keretszámok nyilvánosságra kerülése után. A szkepszis persze részben annak is szólt, hogy továbbra is úgy tűnik: a kormányzati illetékesek nincsenek maradéktalanul tisztában a helyzet komolyságával és a belőle fakadó potenciális veszélyekkel. De mit mutatnak a külföldi példák?

Jankovics László közgazdász, a Debreceni Egyetem tanára

ÉVTIZEDES PÁRHUZAM. A monetáris unió végső szakaszának 1999-es indulása előtt több európai ország is komoly mértékű fiskális kiigazítás révén tudott megfelelni az államháztartási pozíciót érintő maastrichti kritériumoknak. Meglehetősen impresszív eredmények születtek a deficitszámok lefaragásában 1995 és 1997 között – ami számszakilag ugye megfelel a céldátum eléréséhez szükséges 2006 és 2008 közötti teljesítési időszaknak. Az euró startvonalához felsorakozottak közül Olaszország közel 5 százalékponttal csökkentette a GDP-arányos államháztartási hiányát, de több mint 3 százalékpontos mérséklést ért el Hollandia és Spanyolország is. Még több reménykedésre adhat okot a nagymértékű csökkentések technikai kivitelezhetőségét illetően, hogy az eurótól egyébként önkéntesen távol maradó Svédország 7,4 százalékról 1,7 százalékra csökkentette az államháztartási deficitszámot.

A hazai polémiában szintén rendszeresen megjelenik a méltánylandó politikai kényszerekre hivatkozó érvelés, amellyel kapcsolatban ugyancsak célszerű néhány tényszámot felidézni a közelmúltból. Bár az EU déli tagállamait sem jellemezte hagyományosan a makropénzügyi stabilitásra törekvés kizárólagossága, ennek dacára többük képesnek bizonyult még a heves pártpolitikai harcok és választási kampányok éveiben is az államháztartás helyzetének érzékelhető javítására. Az adósságszolgálati terheket nem tartalmazó elsődleges egyenlegek terén a következő eredményeket regisztrálhattuk például az 1990-es évek második felének felkészülési időszakában: Spanyolország és Görögország közel 2 százalékpontot faragott le a hiányából a parlamenti választások éveiben.

Természetesen részben akkor is lehetett sejteni, és utólag már biztosan tudható, hogy a látványos teljesítmény egy részét „kreatív” költségvetési trükkökkel érték el az európai kormányzatok. Ettől függetlenül is igaz azonban, hogy a határozott tagállami elkötelezettség megfelelő uniós fogadókészséggel párosulva több alkalommal képes volt már az előzetesen irreálisnak tűnő hiánycsökkentés végrehajtására.

Logikusan adódik a kérdés, hogy mennyire kívánatos a költségvetés gyors rendbe tétele hazánkban. Ehhez kapcsolódóan nem tartom szerencsésnek az euró bevezetéséhez szükséges költségvetési konszolidációt a reálkonvergencia biztosításával szembeállító felvetést (lásd például Róna Péter írását a Figyelő 2005/45. számában). A megszorítások hagyományos – szorosan Keynes munkásságához köthető – értelmezése évtizedekig az volt, hogy a makrokereslet szűkítése révén azok visszafogják a növekedés ütemét, sőt a multiplikátor-hatás következtében a ténylegesen kieső összeg sokszorosan felülmúlja a kiadások csökkentésének mértékét. A fiskális konszolidáció újabb elméleti megközelítései – összhangban az empirikus tapasztalatokkal – ezzel éles ellentétben a költségvetési megszorító intézkedések növekedésösztönző vonatkozásait hangsúlyozzák. Az úgynevezett „nem-keynesi” hatások azonosítása alapvetően átformálhatja a nagy költségvetési kiigazításoknak tulajdonított számszerű költség-haszon egyenleget.

JÓTÉKONY KAMATCSÖKKENÉS. A beruházásokat is kedvezően érinti az államháztartás rendbetétele, hiszen ezáltal csökkennek az adott piacon kibocsátott értékpapírokkal szemben elvárt kockázati prémiumok, és így az általános kamatszínvonal is mérséklődhet. A párhuzamosan csökkenő hiányok és kamatok a korábban felhalmozott adósságállomány kezelését is megkönnyítik, ami nagyobb mozgásteret jelenthet a kormányzat számára az infrastrukturális fejlesztések finanszírozásában. Összességében tehát elmondható, hogy a fenntartható és kiegyensúlyozott költségvetési pozíció elérése és ennek révén a 2010-es céldátum betartása nem társul recessziós veszélyekkel, sőt adott esetben akár pótlólagos növekedési többleteket is generálhat a magyar gazdaságban