Hírükkel tele a világsajtó. Az elemzések, mint rendesen, roppant bölcsek. Az angolszász sajtó például azt mondja, hogy a francia integrációs politika csődjét jelzik a külvárosi zendülések. Ezek Párizs elővárosaiban kezdődtek, aztán vidéki nagyvárosokra is kiterjedtek. Lassan két hete tartanak. Természetükből adódik, hogy sem (ideiglenes) abbamaradásuk, sem (ideiglenes) folytatódásuk nem lehet alkalom gyors következtetések levonására. Ámbár azok eddig sem késtek. Elnök és kormány jobboldali lévén, ellenzékként a baloldal tüstént felsorakoztatta hagyományos érveit. A régóta belső problémákkal küzdő szocialisták, valamint a velük stratégiai szövetségben lévő, s még náluk is halványabban politizáló kommunisták nem győzték hangoztatni, hogy bizony a jobboldali politika csődjének jele mindez. S már-már Bastille-romboló forradalmat idéztek, oly’ szép, s oly’ buta hagyományok szerint.
A baloldal az angolszász labdát, hogy tudniillik összfrancia csőddel van dolgunk, átpöccintette így a jobboldali térfélre. Ott pedig Chirac elnök és ellenlábasa, a reménybeli elnökjelöltként politizáló Nicolas Sarkozy belügyminiszter egyetértettek abban, hogy a rendzavarókkal szemben „határozottan kell fellépni”. A tanácstalanság azonban kormánykörökben is nagy.
ZIRKULI PÉTER, Párizsban élő író, tudományos kutató
KÍVÜL A STATISZTIKÁKON. A határozott fellépés eredménye eddig annyi, hogy megsebesült több rendőr, kiégett több ezer parkoló személyautó. A gépkocsik a zendülőkkel azonos kerületben lakók – tehát korántsem a vagyonosabbak – tulajdonai voltak. Arra szolgáltak, hogy munkába menjenek velük. A zendülőknek ilyen „gondjuk” nincsen. Lakókerületeikben a munkanélküliség a hivatalos statisztika szerint mintegy 30 százalékra rúg. Szűkebb körükben, a huszonéveseknél ennél is nagyobb arányú. De pontos adatot nehéz fellelni. Aki ugyanis korán kimarad az iskolából, és munkát keresni sosem jelentkezik, azt nem könyveli el a statisztika. Éppen ez egyik sérelmük. Hogy tudniillik őket még a statisztika sem tartja számon. A rendőrség viszont igen, ilyen-olyan kocsilopások, jól szervezett kábítószer-kiskereskedelem, s más „happeningek” címén. Támadnak ezért mindent, ami állami – városházát, rendőrt, tűzoltót, buszsofőrt stb. -, olykor kerületükbe autózó ügyeletes orvost is, lévén az ügyeletesség szintén állami döntés.
A támadás valódi célpontja azonban az a francia állam, amelyet a zendülők nem tekintenek a sajátjuknak. A kültelki zendülők többsége második generációs bevándorló. Az első generáció dolgozni jött. Eközben őrizte hagyományait, az észak-afrikai patriarchális családi rendet (uralkodó családfő, engedelmes feleség, szófogadó gyermek, alávetett leánygyermek, a francia nyelv és az ország roppant hézagos ismerete). Ez a rend a francia közegben végül semmivé lett. S a most huszonéves második nemzedékben mindennek a helyébe nem lépett semmi. A történetek félbehagyott tanulmányokról, fél-analfabetizmusról, lánytestvérek terrorizálásáról, bandakultúráról szólnak.
NINCS RECEPT. A második generációs elégedetlenség, a fejekben lévő zűrzavar tolult most előbb Párizs, majd több vidéki város kültelkeinek utcáira. Igen, a volt gyarmattartó franciahon egyik belpolitikaivá lett tünete ez. A bevándorlók lakta francia kültelek zavargásainak kezelésére átvehető recept nincs. Sajnos. Ellenjavallat viszont annál inkább.
Az ellenjavallatok sorában a politikai kommunikáció az egyik. Tárgy- és tényszerű javaslata az ellenzéknek sincs a tarsolyában, ezért, jobb híján, a kormányt támadja, merthogy szerinte annak tulajdonítható minden baj, a kültelki zavargás is. Megnyugtató, hogy a politikai rövidlátás nem magyar sajátosság.
Leballagott mindeközben az egyik zendülő elővárosban az egyik tömbház-lakó, mert épp’ lángra lobbant a szeméttároló. Eloltotta. S ha már lent volt, szétnézett a ház előtti parkolóban, elbeszélgetett a ház lent időző fiataljaival. Arra járt a szomszéd tömbből egy ifjú, akit nem ismert. Bemutatkozásul a fiatalember leütötte. Napokig kómában feküdt, majd hétfőn elhunyt. Ekként folytatódik tehát a kültelki zendülés.