Kik a leggazdagabb magyarok? Két lista is igyekszik megválaszolni ezt a kérdést. Valószínűleg sikerrel, legalábbis, ha a siker kritériumának azt tekintjük, hogy az ilyen kiadványokat jól el lehet adni. Erre mutat a gazdaglisták eddigi magyarországi története: az első a Magyar Hírlap kiadásában jelent meg, s tavaly, amikor a napilapot kiadója, a Ringier bezárta, a rangsor és annak szerkesztője a Manager Magazinnál tűnt fel. Már abban az évben két listának örvendezhetett az érdeklődő közönség, jogvita következett, s az idén már kizárólag a Manager Magaziné „A 100 leggazdagabb magyar” cím. A másik rangsort a Ringier többségi tulajdonába került Népszabadság jelentette meg, „150 leggazdagabb Magyarországon” címmel, a Manager Magazin volt főszerkesztőjének gondozásában.
VRANNAI KATALIN, a Figyelő rovatvezetője
A BECSLÉS BECSE. Ha viszont a siker kritériumának azt választjuk, hogy pontos-e a lista, már nem ilyen pozitív a válasz. A két kiadvány módszertana hasonló. A Manager Magazin „kizárólag a legális eredetű, transzparens, nyilvános (cégbírósági, földhivatali) adatbázisokból, publikus mérlegekből, a cégek közléseiből kirajzolódó vagyont” vette figyelembe, magyar állampolgárok esetében. Tőzsdei társaságoknál a részvényárfolyamból, nem tőzsdeieknél a saját tőkéből indultak ki, figyelembe véve a vállalkozások nyereségességét, ismert tartozásait, és hogy a tulajdonos befolyása egyenlő-e részesedésének arányával. A Népszabadság tekintetbe vett „minden hozzáférhető nyilvános cégadatot, piaci információt”, az ágazat ismerőinek véleménye alapján következtetett a márkák értékére, az eredmény és a cégérték közötti szorzó nagyságára, s igyekezett felmérni az ingatlanvagyont.
Mindez hatalmas munka volt, de nem vezetett, s nem is vezethetett pontos eredményre. A cégérték meghatározása elvileg sem ilyen egyszerű, sokkal több tényezőtől függ. Dicséret illeti a Manager Magazint, hogy igyekezett figyelembe venni a tulajdonosi befolyás mértékét, s a Népszabadságot, hogy a márkaértékkel is próbált kalkulálni. Ám egyik lista sem számolt például a cégek jövőbeni pénzáramlásával, s azzal sem, hogy ki a vevő, ilyen ugyanis a becslésnél nem létezik. Márpedig mondjuk egy 26 százalékos részesedés többet ér a cég másik 26 százalékos tulajdonosának, mint egy kívülállónak. A többségi rész megszerzése felárat ér meg, s még magasabbat, ha másik vállalattal szinergiahatást érhet el az új tulajdonos. Kisebbségi rész eladása viszont likviditási diszkontot, vagyis árengedményt jelent, ha a részvények nem likvidek, vagyis nem forognak tőkepiacon. A vállalatértékelés egyik gurujának tekintett Shannon Pratt szerint csaknem 60 százalékos is lehet a fentiek miatt adódó értékkülönbözet. Így aligha csoda, hogy a leggazdagabb magyar, Csányi Sándor vagyonát a Népszabadság 60, a Manager Magazin pedig 70 milliárd forintra, míg a második helyezett Demján Sándorét az előbbi 50, az utóbbi 65 milliárdra tette. (A Népszabadság-listán első Megdet Rahimkulov 83 milliárd forinttal nem magyar, csak magyarországi gazdag.) Úgy tudni, a listák nem is teljesek, mert volt olyan jelölt, aki megfenyegette az őt megkereső újságírót arra az esetre, ha írnának róla. Nem is szerepel egyik rangsorban sem.
KINEK JÁR ELISMERÉS? Kétségtelen erénye mindkét kiadványnak, hogy beszélni igyekszik a gazdagokról, a gazdagságról. Viszont a meggazdagodásról, pontosabban arról, hogy tisztességes, vagy tisztességtelen úton történt-e, már keveset tudhatunk meg. Van a listákon olyan család, amely a (nagy)apa kutatásainak eredményét hasznosította; vannak vállalkozók, akik képesek voltak egy-egy jó ötletet megvalósítani, vagy induló tőkéjüket nemzetközi pénzügyi vállalkozás menedzsereiként keresték meg; s olyanok is, akik az informatikai tehetségüket váltották pénzre. Az ő teljesítményük elismerést érdemel. De van, akinek cégét a Gazdasági Versenyhivatal kartellezésért elmeszelte; van, akiről az üzleti életben azt rebesgetik, hogy nem rettent vissza a bennfentes kereskedelemtől; egy másik állítólag csempészéssel alapozta meg a vagyonát; továbbá akad, aki tőzsdei kisbefektetők pénzét szívta el sikerrel. A törvény megszegése egyikőjük esetében sem bizonyított, a kartellt kivéve jogilag fel sem merült, s ez utóbbi esetben sem hozott még ítéletet a bíróság. A társadalom szempontjából mégis az az igazi kérdés, hogy a nagy befolyással rendelkező gazdagok tisztességesen versenyeznek és rendesen adóznak-e, vagy inkább a zavarosban halásznak. Aki ez utóbbi módon tett szert a vagyonára, aki már így szocializálódott, az aligha változik meg a pénz meglététől.