• Az euró bevezetésének időpontjáról elindult vitához (2010, 2012, 2014? – Figyelő, 2005/41. szám) szeretnék néhány gondolattal hozzászólni. Magyarország az Európai Unióhoz való csatlakozással egyértelműen vállalta az euróövezethez való csatlakozást is.
Az elmúlt években sokan és sokféleképpen próbálták számszerűsíteni a közös pénz bevezetésének hatásait, előnyeit (tranzakciós költségek csökkenése, a külkereskedelem bővülése, a reálkamatok csökkenése és így tovább), illetve hátrányait (pénzteremtés bevételeinek csökkenése, különböző sokkok és hasonlók). Ezen elemzésekből nagyrészt az derült ki, hogy ha rövid távon nem is feltétlenül, hosszabb periódust tekintve mindenképpen az ország érdeke az, hogy a magyar forintot felváltsa az európai közös valuta. A jelenlegi vita nem is ennek szükségességéről folyik, hanem arról, hogy mikor és milyen feltételek teljesülése esetén válik optimálissá az i-re feltenni a pontot – azaz bevezetni az eurót.
Véleményem szerint napjainkban az egyik legnagyobb probléma az, hogy egy elsősorban közgazdasági-pénzügyi kérdésből (amelynek természetesen társadalmi-politikai hatásai is vannak) kizárólag politikai kérdést próbálnak meg a különböző szakértők (és kevésbé szakértők) kreálni. Ez erősen emlékeztet arra a néhány éve lezajlott folyamatra, mikor az országban parázs vita folyt az inflációról, ezzel összefüggésben a fennálló kamatszintről, illetve a Magyar Nemzeti Bank feladatairól, elnökéről, szakmaiságáról. Az adott helyzetet nem kommentálva annyiban szeretnék párhuzamot vonni az akkori és a jelenlegi szituáció között, hogy akkor is és most is, a valós háttértől elvonatkoztatva nagyrészt, a politikai hovatartozás determinálta/determinálja a vitatkozók megállapításait.
Pedig a jelenlegi helyzet meglehetősen komoly, hiszen az ország további sorsát erősen meghatározó kérdésben kellene dűlőre jutni. Az euró bevezetési dátumának tologatása nem csak azért káros, mert a magyar polgárok később kapják csak meg euróban a fizetésüket (s realizálják ekkor, hogy milyen messze is vagyunk Európától, főleg a fizetések terén…), hanem elsősorban azért, mert a magyar gazdaság jelenlegi külső eladósodottságának fenntarthatóságát a külföldi befektetők teszik lehetővé. Ehhez pedig szükséges az, hogy bízzanak a magyar gazdaságban, annak kilátásaiban olyannyira, hogy jelentős mennyiségű tőkét hozzanak be különböző formákban (portfólió befektetések, vállalati invesztíciók és így tovább). A hosszabb távra befektetők általában kevésbé idegesek a rövidebb távú kilengések miatt, mivel ezek befektetésük szándékolt időtartama alatt nagy valószínűséggel véget is érnek. Hazánk esetében – főleg finanszírozásában – azonban nagyon fontos szerepet töltenek be a rövid távú, forró pénzeket kezelő alapok, amelyek a jelenlegi magas reálhozam és a nemzetközi piacokon tapasztalható magas kockázatvállalási kedv miatt előszeretettel fialtatják pénzüket régiónkban, így Magyarországon is. Ezek azonban a piac legkisebb rezdülésére is erőteljesen reagálhatnak, bizalmuk tehát jóval hamarabb meginoghat.
A jelenlegi helyzet pedig tökéletesen ebbe az irányba mutat: a makrogazdaság rossz állapota, sérülékenysége régóta ismert tény, a most kibontakozó vita és a nyilvánosságra került (és neves külföldi intézmények által megerősített) információk pedig mind-mind arra engednek következtetni, hogy immár a politika vette át a gazdasági racionalitás feletti kontrollt. Ez pedig azt jelenti, hogy nem a (költségvetési és államháztartási) egyensúly elérése az elsődleges prioritás, hanem – lévén választási év következik – a szavazatszerzés. A mostani vezetés mentségére legyen mondva, ez korábban is így ment. Az euró bevezetésének tologatása is ennek a retorikának a része: a vita egyik alapja is az, hogy a közös pénz bevezetéséhez szükséges kritériumok teljesítése olyan mértékben visszafogja a gazdaság lendületét, az infrastruktúra fejlesztését, amit nem lehet bevállalni. Kétségtelen tény, hogy ennek a megállapításnak van igazságtartalma, de ezt – és csak ezt – széles körben kommunikálni nem túlságosan fair dolog. A képhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy az euró bevezetése jelentős mértékben csökkentené az ország kockázatát, a forint elleni támadás esélyét, a külkereskedő vállalatok kockázatait, s még jó néhány területen erőteljes pozitív hatást váltana ki. Vagyis az előnyöket és hátrányokat együtt, egymással szembeállítva kellene bemutatni, nem egyoldalúan.
S itt említenék meg még egy nagyon fontos tényezőt: a hitelességet. Az a tény önmagában, hogy az ország gazdasági helyzetével bajok vannak, nem okozna komoly problémát, ha a gyógyulás útja határozott és hiteles lenne, hiszen ekkor a bizalom fennmaradna. Most azonban éppen ezt a hitelességet csökkentik az által, hogy a kitűzött céldátumot sokadszorra módosítják. Az sem elhanyagolható tény, hogy a környező országok az elmúlt években nagyrészt megelőztek minket a gazdaság fejlődésének sok területén, s amennyiben még az eurót is hamarabb vezetnék be, mint mi, a meglévő (?) versenyelőnyünk újabb nagy szelete olvadna el – ami senkinek sem lenne jó…
Magyarországnak tehát elemi érdeke az európai közös pénz mielőbbi bevezetése. Annak ugyanis jóval több lesz az előnye, mint a hátránya, az ehhez szükséges feltételeknek való megfelelés pedig mindenképpen fontos feladat, s szerintem jobban járunk, ha saját magunktól felelünk meg a kívánalmaknak, mintha egy fájdalmas és sok problémát, veszteséget okozó procedúrával azt a külső befektetők, a piaci erők kényszerítik ki. Természetesen az időpont is lényeges, s ezzel kapcsolatosan azt javasolnám, hogy egy olyan – hiteles! – céldátumot kellene megjelölni, amelyet egy politikai-gazdasági konszenzus alapján kormányoldal és ellenzékiek is egyaránt támogatnak. Amennyiben ugyanis a jelenlegi törékeny helyzet megváltozik, a bizalom megszakad, akkor a magyar gazdaságban olyan negatív folyamatok kezdődhetnek el, amelyek pártállástól függetlenül mindenkit sújtani fognak.
SZŰCS TIBOR
Székesfehérvár