Jól jellemzi a magyar közállapotokat az eurózónához való csatlakozás körül zajló politikai vita. Félreértés ne essék, nem a politikai vita tényével van baj: demokráciában bármiről lehet vitatkozni, és a maastrichti kritériumok teljesítése a társadalom nagy része számára valóban húsbavágó ügy. Az ügy azért szimptomatikus, mert a kormányoldal és az ellenzék vitájában – az utóbbi években sajnos sokadszor – háttérbe szorulnak a gazdaság fejlődését és a társadalom gyarapodását hosszú távon befolyásoló tényezők, és a rövid távú, populista megfontolások kerülnek előtérbe. A kormányfő azt mondja, halasszunk néhány évet, mire az ellenzék vezére azt feleli, hogy rendben, halasszunk még annál is többet. Meg lehet persze érteni – megbocsátani azonban nem -, hogy a választások előtt fél évvel egyikük sem akarja az államháztartási hiány drasztikus csökkentésével riogatni a szavazókat.
ÁDÁM ZOLTÁN gazdaságkutató
ÉVTIZEDES ELADÓSODÁS. Magyarországon sok évtizedes hagyomány, hogy a kormány az államadósság növelésével finanszírozza a folyó kiadásait. A Kádár-rendszer idején erre volt szükség a viszonylagos társadalmi jólét megteremtéséhez és szinten tartásához, a rendszerváltást követően pedig az előző évtizedekben felhalmozott adósságszolgálat mellett a gyenge hatékonyságú jóléti rendszerek és az államigazgatás expanziója akadályozták meg az államháztartás tartós kiegyensúlyozását. Az eurózónához való csatlakozás jelentősége ezért túlmutat a közös valuta használatából fakadó – a különféle tranzakciós költségek csökkenéséből eredő – előnyökön. Az eurócsatlakozás lényege a takaróján örökösen túlnyújtózkodó állam európai intézményi keretek közé szorítása. (Csak remélhetjük, hogy ezeket a kereteket időközben nem zilálják szét az ugyancsak fiskális nehézségekkel küzdő nyugat-európai államok.) Ezért, amikor a magyar kormány – és az ellenzék – vezetői az eredetileg 2008-ra tervezett, utóbb 2010-re módosított csatlakozás elhalasztása mellett érveltek, a saját teljesítményükről állítottak ki szegénységi bizonyítványt.
Az euró-csatlakozás időpontja olyan, mint egy iskolai házi feladat: a rossz tanulókon szigorúbban kérik számon, mint a jókon. Aki már bebizonyította, hogy elsajátította a tananyagot, az akár a folyosón is maradhat a számonkérés alatt. Az, hogy a költségvetését sikeresen konszolidáló, alacsony inflációval és kamatszinttel rendelkező Csehország mikor csatlakozik az eurózónához, nem különösebben izgalmas kérdés. Ha a monetáris politikára erőteljes hatást gyakorló, euroszkeptikus Klaus elnök lassítani igyekszik a folyamatot, azzal némiképp ronthatja a cseh feldolgozóipar versenyképességét, ám drámai változásokat aligha okozhat. Magyarország ellenben a legjobb szándéka ellenére sem tudna a közeljövőben csatlakozni – ezért is volna fontos, hogy a kormány mindent megtegyen az európai konvergencia-pályához való visszatérés érdekében, ahogyan azt az Európai Bizottság múlt heti közleménye hangsúlyozta.
Van-e erre esély? Nem tudom, de az bizonyos, hogy ha a kormány elszánja magát a cselekvésre, az nem a költségvetési költekezést illetően felelőtlenül licitáló ellenzék érdeme lesz; az azt fogja jelenteni, hogy a kormány egy számára politikailag nehéz pillanatban képes volt felelősen viselkedni.
VÁLASZTOTT REALITÁSOK. „A választások előtt fél évvel?” – már hallom is a „politikai realitások” ismerőinek szavát. A politikai realitások azonban egy szabad és demokratikus országban nem az égből pottyannak közénk, hanem mi magunk tesszük őket realitássá. Amikor a gazdasági stabilizáció elodázásának alternatívája a pénzügyi összeomlás volt, s még léteztek az uniós csatlakozás szándékából fakadó kényszerek, a gazdaságpolitikai populizmus csak erős korlátok között érvényesülhetett. Az uniós csatlakozás és a gazdasági modernizáció megvalósulása paradox módon megnövelte a populizmus játékterét: az intézményi szabályok megsértése rövid távon nem vált ki erős szankciókat, a magyar gazdaságot domináló – az árfolyam- és kamatmozgásokra viszonylag kevéssé érzékeny – külföldi működő tőke pedig nem fog egyik pillanatról a másikra távozni. Ebből azonban nem következik, hogy a populista gazdaságpolitika kevésbé volna felelőtlen, vagy hogy művelői nagyobb sikerre számíthatnának az unió intézményi keretei között.