Uniós történetünk, úgy látszik, a csalóka dátumok története. Ahogy a tagság időpontját, úgy az eurózónába lépés ritmusát is két dolog határozza meg: a gazdasági és a politikai racionalitás. Az unió felől nézve mindkét szempontból a mielőbbi „magyar”, „szlovák”, „lengyel” stb. euró lenne racionális; aligha véletlen, hogy a tíz új tagállam zónához csatlakozását a maastrichti szellemben fogant uniós alapszerződés kötelezettségként írja elő, noha a konkrét időpontot az érintettekre bízza. Nem vitás, a mi belépésünkből fakadó közvetlen előnyöket legsebesebben és leginkább éppen az európai multik fölöznék le, s merthogy ilyenek egyelőre főleg a régebbi tagországokban léteznek nagy számban, az uniós törekvés fölöttébb logikus. Lehet sopánkodni, méltatlankodni ezen, ámbár felesleges.
GALLÓ BÉLA politológus, publicista
VEGYES KÉP. Mindenesetre az euró előnyeiről és hátrányairól szóló, meglehetősen részletes tagországi vitákat korrekt volna nyíltan a közvélemény elé tárni; a körkép vegyes képet mutatna. Vegyesebbet annál, mint amilyet a honi médiában otthonos neoliberális közgazdászok többsége vetít elénk. Utóbbiak makrogazdasági ultima ratiójával ugyanakkor hajlamos vagyok mégis egyetérteni. Egy multinacionális erőd (az euró) valóban könnyebben védhető, mint egy nemzeti földvár (a forint). E belátáshoz azonban nem feltétlenül szükségeltetik a kapitalizmus igazolhatatlanul optimista, sőt giccses jövőképét szakmányban hangoztatniuk. Az meg egyenesen mosolygásra késztető, ha azt hallja az ember, hogy aki euró-ügyben némileg kritikusabb hangot üt meg, az a jelen oltárán áldozza fel a fényes jövőt. Na ja, polgártársak. Már megint meg akarjátok zabálni az aranytojást tojó tyúkot, azt a titokzatos kendermagost.
Ennél már becsületesebb volna azt mondani – ami mellesleg igaz is -, hogy a kiszámítható igazságtalanság még mindig jobb a kezelhetetlen káosznál, még akkor is, ha az előbbi ráadásul egy kissé antidemokratikus. Hiszen az euró nyugati kritikusai pontosan fogalmaznak, amikor azt állítják, hogy a pénzunió államháztartási unió nélkül antidemokratikus konstrukció. Abban sem tévednek, hogy a zónába lépéssel a tagországi pénzügyi politika egy, a demokratikus befolyás számára elérhetetlen, sokszorosan védett testület, az Európai Központi Bank kezébe kerül. Ez persze mind igaz. Ám ha ez az ára az unión belüli tőkebiztonságnak – ami a neoliberális doktrína szerint mindannyiunk boldogulásának aranyfedezete, hogy ne mondjam, maga az aranytojást tojó tyúk -, akkor hogyan festene az (ellen)ábra? Más szóval, hány hadosztálya van a kritikusoknak? És különben is, ki gondolta valaha komolyan, hogy a kapitalizmus gazdasági logikája demokratikus?!
De ha akceptálva az erőviszonyokat, mindezt értjük is, még ott a dilemma, megéri-e a kormánynak az euró 2010-es bevezetését célul kitűznie. Hiába transznacionális ugyanis a közös pénzt követelő tőkelogika, a politika általános egyenértékese, a voks makacsul nemzeti maradt. Márpedig azt még a legtompább értelmű politikus is tudja, hogy bár a tudatipari szakmunkások által irányított istenadta nép többnyire a megváltó eurót akarja, amikor megkapja, annak ára lesz. Igen borsos ára.
NEM LESZ MEGVÁLTÁS. Lesznek, lehetnek az átállás mozzanatát sebtiben árdrágítással, felfelé kerekítéssel kihasználó honi kiskereskedők, de ettől legfeljebb csak ők lesznek boldogok, a társadalom többsége nem. Őket inkább a változás elkerülhetetlen előzetes költségei sújtják majd, s ez ellen – amint az sejthető – éppen a legszegényebbek képtelenek védekezni. És ha a bevezetés után a már eddig is pimaszul alacsony (jóllehet roppant funkcionális) magyar bérszínvonalhoz még az euró okozta – bizton kalkulálható – drágulás is társul, a munkájukból élők hamar ráébredhetnek, hasztalan került lomtárba a forint, a megváltás ezúttal is elmaradt. Akkor aztán hamar jelentkezni fognak a csatlakozás politikailag is érzékelhető utóköltségei. Csak az a kérdés, mikor lesz ez a „hamar”.
Gyurcsány Ferenc rugalmas véleményalkotása jelzi, milyen nehéz kiszámítani ezt. Amikor politikai okokból elvetette a 2010-es dátumot, nyilván a kínkeserves társadalmi költségekre gondolt, csak kisvártatva megmondták neki, hogy nem oda Buda. Most tehát úgy fest a dolog, euró-ügyben a gazdasági racionalitás, nyersebben: a tőkelogika kerekedik felül. A társadalom pedig, mi mást tehetne – mint már annyiszor -, talán majd ezt is kibírja.
Vagy nem.