Kell-e nekünk euró 2010-ben? Észre sem vesszük, de már a kérdés sem helyes. A diskurzus valójában már nem az euró bevezetésének céldátumáról szól, nem is arról, hogy egyáltalán kell-e nekünk euró, hanem arról, hogy rendet teszünk-e itt ebben az Augiász istállójában, vagy fetrengünk tovább a megszokott langymeleg közegben.
Most eljutottunk egy olyan ponthoz, hogy már nem az euró bevezetése a kérdés, hanem az, hogy az ország képes-e teljesíteni azokat az ésszerű egyensúlyi kritériumokat, amelyek nemcsak az eurózóna-tagsághoz, hanem a stabil, kiszámítható és fenntartható növekedéshez is elengedhetetlenül szükségesek. Nem arról van szó, hogy az alacsony infláció, az állami túlköltekezés ésszerű keretek közé szorítása, a fenntartható adósságpálya és a nemzetközi viszonylatban mérsékelt kamatok valami elitklub hajánál fogva előrángatott tagsági követelményei lennének, hanem arról, hogy ezek egyben egy felelős gazdaságpolitikával szemben támasztott minimális elvárások is. Az euróövezethez való csatlakozás célja határidőt is kapcsolt e kritériumok teljesítéséhez, hitelesebbé téve a gazdaságpolitikát a világ előtt.
DURONELLY PÉTER, a Budapest Alapkezelő Rt. befektetési igazgatója
MEDDIG LESZNEK ELNÉZŐEK? Ez a hitelesség számos megjelenési formát öltött. Az egyik forma a stabilitáshoz vezető konvergenciára alapozott hosszú távú befektetési stratégia volt, amire számítva az elmúlt öt-hat év során sok külföldi befektető hozott döntéseket a Magyarországba fektetendő tőke mennyiségét illetően. Ne felejtsük el, az államháztartás, valamint a folyó fizetési mérleg hiányának finanszírozásához már évek óta és folyamatosan jelentős külföldi tőkét kell az országba vonzani, máskülönben nem lehetne betömni a legfontosabb makroegyenlegeinkben tátongó lyukakat. A céldátum halasztásával a gazdaságpolitika a saját maga által saját magának szabott határidőt kényszere alól mentesítené magát, ergo elvileg semmiért nem lenne számon kérhető. A tőkepiac eddig rendkívül elnéző volt, pedig sokszor járatták már a bolondját vele. Szerencsénk, hogy a világot jelentős mértékű fölös likviditás önti el, ami lenyomja a kamatokat, megemeli a kötvény- és részvényárakat, valamint összeszűkíti a hitelkockázati felárakat. A hozam iránti éhség sokakat jóval toleránsabbá tesz az olyan fajta kockázatokkal szemben, amelyet hazánk hordoz, ezáltal hamis jelzéseket ad a gazdaságpolitika számára a megteendő intézkedések elodázásának kockázataival szemben.
FARKAST KIÁLTÓK. Kicsit olyan ez, mint a társait rászedő, farkast kiáltó pásztor esete. A gazdaságpolitikáért felelős kormány megígéri, hogy az eurózóna-tagság kedvéért teljesíti az egyébként is elvárt stabilitási kritériumokat, amihez időt, pénzt és türelmet vár el finanszírozóitól. Amikor azok türelmesek, ráadásul pénzt is adnak, akkor hátradől és a szemükbe nevet. Aztán, mint például 2003-ban, a bizalom megrendül, a túlköltekezést finanszírozó államkötvényeket senki nem akarja megvenni, a nemzeti devizát pedig mindenki úgy dobja el, mint a forró krumplit. Ekkor a kormány a csillagokat is leígéri az égről, nem beszélve a 2008-as eurózónás tagságról. A bizalom, némi fejcsóválás mellett ugyan, de helyreáll, megint van, aki ad pénzt, és a devizától sem menekülnek el. A reakció ismét lazulás, semmittevés, könnyelmű költekezés. Lehet, hogy ezt a játékot még egy párszor, sőt, az is lehet, hogy nagyon sokszor el lehet játszani. De egyszer tényleg jön a farkas, és akkor nagyon gyorsan tenni kell valamit, ráadásul ami akkor jön, az csak felesleges politikai bizonytalanságot és társadalmi feszültségeket gerjeszt.
Persze kicsit önbecsülési kérdés is, képesek vagyunk-e saját házunk táján rendet tenni, és nézhetünk-e végre egyenesen partnereink szemébe anélkül, hogy azt fürkésznék, hol akarjuk őket becsapni, ígéreteinkből mi teljesíthető, mi az, ami – bár mi hiszünk benne – nem reális, végül melyek azok az ígéretek, amelyeket eszünk ágában sincs beváltatni. Hiszen jelenleg az sem egyértelmű, hogy Magyarország szándékozik-e teljesíteni azt az elvárást, amit az unióba való belépéskor magára nézve is kötelezőnek ismert el, nevezetesen, hogy integrációját Európával, ahová ezeregyszáz év óta igyekszik, minden dimenzióban, még a közös deviza formájában is megvalósítja. Vajon most magunkat is ámítjuk, vagy csak másokat?