Minden ősszel könnyeket csalnak az emlékezők szemébe a megható képsorok: a magyarországi határnyitás, a berlini fal leomlásának felidézése. A politikusok pátosszal teli beszédei ilyenkor történelmi tettekről, felelősségről, szolidaritásról, közös feladatokról szólnak – soha nem feledve Magyarország történelmi érdemeit. Az őszi „emlékezési szezon” elmúltával aztán évről évre riasztóbb adatok jelennek meg az újraegyesített Németország gazdasági állapotáról. A hazai rendszerváltozás politikusai mindig hangsúlyozták, hogy semmi esetre sem szeretnék aprópénzre váltani a határnyitás miatti – unalomig ismételt – hálát. Ez persze megfelel a hagyományos magyar virtusnak, de korántsem jelenti azt, hogy ne értékeltük volna, ne értékelnénk ma is egy gazdaságilag erős, világpolitikailag befolyásos Németország gesztusait, befektetői kedvét, problémáink iránti érzékenységét.
PRŐHLE GERGELY, Magyarország volt berlini nagykövete
KÉT ÜTKÖZET. Tegyük azért egy pillanatra még félre a gyakorlatiasságot és az iróniát, maradjunk a pátosznál: valóban ritka, hogy két európai nemzet több mint ezer éve nem viselt egymás ellen háborút. Tudjuk jól, hogy a 955-ben a Lech-mezei csatában elszenvedett vereség vetett véget a kalandozások korának, áttételesen előmozdította a magyar államalapítást, a magyarság európai integrációját. Majd’ ezer évvel később, a berni labdarúgó-világbajnokság döntőjében a németek újabb vereséget mértek ránk, amelynek hordereje – de legalábbis szimbolikája – nem marad el a Lech-mezei csatáétól. A meccs végeredménye miatti elégedetlenségi hullámot többen az 1956-os forradalom előszelének tartják. Németország számára pedig a győzelem, mindössze 9 évvel a második világháborút követő totális megsemmisülés után, a nemzeti öntudatra ébredés első jelentős állomása volt. Így függ össze a Marshall-terv segítségével kibontakozó német gazdasági csoda társadalomlélektani megtámogatása Puskás Öcsi fájós lábával, és persze a berni döntő idején szakadó esővel (az viszont már 955-ben is sok bosszúságot okozott a szikes magyar ugarhoz szokott csapatainknak).
A történelmi múlt kulisszái előtt zajló események persze épp elég okot adnak arra, hogy a Németországban zajló folyamatoknak a szokásosnál is nagyobb figyelmet szenteljünk. Politikai kapcsolataink már a kádári konszolidáció időszakában is jobbak voltak annál, mint ami a béketábor más országai és Európa vezető gazdasági hatalma között megszokott volt. A német politikusok – szociál- és kereszténydemokraták egyaránt – becsülték magyar kollégáik pragmatizmusát. A szociáldemokraták ugyanakkor inkább óvtak a radikális reformoktól, mivel veszélyeztetve látták az általuk oly nagyra becsült stabilitási politikát, tartottak Moszkva haragjától. A kereszténydemokraták, elsősorban Helmut Kohl, világossá tették, hogy a plurális demokrácia létrejötte Magyarországon általuk is támogatott folyamat, ugyanakkor ők is nehezen bírták megérteni Antall József érvelését, miszerint a reformkommunista elit és a demokratikus pártok káderállománya nem elegyíthető. E félreértés hatása máig érzékelhető.
Az 1992 februárjában aláírt együttműködési szerződés kiváló alapot biztosított a két ország immáron demokratikus keretek közötti együttműködésének, biztosította számunkra Németország támogatását NATO- és EU-tagságunkhoz, szabályozta bilaterális kapcsolatainkat a politika, a gazdaság, a kultúra és az oktatás területén. Német politikusok mindig szívesen hangoztatták, hogy ők voltaképp hazánk „ügyvédei” az unióban, ami igaz is volt a kilencvenes évek folyamán. Nem csupán önzetlen szimpátiáról volt persze szó: számos vizsgálat kimutatta, hogy az EU keleti bővítése egyértelmű geopolitikai és gazdasági haszonnal jár Németország számára. Nem véletlen, hogy más nagy uniós tagálla-
mok ezt többször a németek szemére is vetették.
HÍD-SZEREPBEN. A Kohl-éra külpolitikájának legfőbb motívuma a világpolitika és Európa erőcsoportjai közötti kiegyensúlyozás, közvetítés volt. A Kohl-Mitterand együttműködés volt az Európai Unió motorja, a Washingtonhoz fűződő kapcsolat volt a biztonságpolitika alapja, a Moszkvára vetett óvó-aggódó tekintet pedig annak kifejeződése, hogy a Németország és Oroszország közötti kapcsolat nemcsak a régmúltban lehetett stratégiai jellegű, meg kell találni annak korszerű formáit is. A közép- és kelet-európai térségben Kohl számára Budapest és Varsó volt a két „legfontosabb cím”, kifejezve ezzel azt is, hogy hazánknak egyfajta híd szerepet is szánnak Délkelet-Európa irányába.
Az ezredforduló első éveiben a Schröder-kormány e kényes egyensúlyt egyre inkább feláldozta a belpolitika oltárán: az iraki háború ellenzése olykor Amerika-ellenes hangulatot gerjesztett, ami a francia-német viszonynak is meghatározó motívuma lett. A kis országok iránti figyelmet felváltotta a nagy-, vagy legalábbis középhatalmakkal való együttműködés preferenciája, ami által a német-magyar kapcsolatok is veszítettek intenzitásukból. A számok mindennek ellenére imponálóak, bár a tendenciák korántsem reményteljesek. Nem lehetünk például optimisták annak láttán, hogy 2003-ban a hazánkba áramló működő tőkének már csak 8 százaléka érkezett Németországból, a Német-Magyar Gazdasági Kamara felmérése szerint pedig a német üzletemberek többsége nem bizakodó hazánk gazdasági fejlődését illetően.
A Németországban állítólag engedély nélkül munkát vállaló honfitársainkkal kapcsolatos botrányokból nem kell messzemenő következtetéseket levonnunk. A figyelmeztető jelzésekre ugyanakkor oda kell figyelni: Németország nehéz gazdasági helyzetében, a munkaerőpiac feszült állapotában már nincsenek tekintettel a történelmi kulisszákra, a hála immáron valóban nem politikai kategória. A tettrekészség és a politikusok munkahely-teremtési elszántságának bizonyítására még egy ilyen magyarellenes hangulatot keltő akció sem drága. Fontos volna az is, hogy az eddiginél több ügyben sikerüljön Németország támogatását megnyernünk számunkra fontos európai kérdésekben. A kisebbségvédelem problémái, az unió költségvetése, fontos európai intézmények székhelye – csak néhány olyan ügy, amelyben szükségünk lenne a korábbról ismert légkörben való szoros együttműködésre.
VIRÁGZÁSRA VÁRVA. Helmut Kohl 1990 májusában az újraegyesítés hevében azt ígérte az NDK polgárainak, hogy a szociális piacgazdaság hamarosan „virágzó vidékké” változtatja a Trabant-füstös keleti tartományokat. Az újraegyesítés óta nyugatról keletre transzferált euró százmilliárdok igencsak megviselték a nyugati tartományok gazdasági teljesítőképességét, de persze azért látható nyomott is hagyott – elsősorban a keleti fogyasztási szokásokon és az infrastruktúrán. Virágzásról ettől persze még korántsem beszélhetünk, ami a magyar gazdaság számára minden, csak nem előnyös. A német újraegyesítés 15. évfordulója alkalmából tehát aligha tehetünk mást: német barátainkkal együtt egyre türelmetlenebbül várjuk a virágba borulást.