A nemzeti érdekérvényesítés

terepévé vált Európa. A most már szinte minden fronton érzékelhető bénultság legfőbb oka, hogy a tagállamok érdekei fölülírják az összeurópai szempontokat.Elvileg persze ez nem meglepő. Az unió nem az Egyesült Államok, hanem saját nemzeti identitással, politikai és gazdasági érdekekkel rendelkező demokráciák halmaza. Az integráció fejlődése eddig sem volt lineáris folyamat, sokkal inkább kikínlódott kompromisszumok sorozata. [...]

terepévé vált Európa. A most már szinte minden fronton érzékelhető bénultság legfőbb oka, hogy a tagállamok érdekei fölülírják az összeurópai szempontokat.

Elvileg persze ez nem meglepő. Az unió nem az Egyesült Államok, hanem saját nemzeti identitással, politikai és gazdasági érdekekkel rendelkező demokráciák halmaza. Az integráció fejlődése eddig sem volt lineáris folyamat, sokkal inkább kikínlódott kompromisszumok sorozata. Az előrelépést jobbára az biztosította, hogy végül mindig jobban megérte megállapodni, mint felrúgni az egyezséget. Voltak továbbá olyan projektek (legutóbb az euró bevezetése és a bővítés), amelyekkel előre lehetett menekülni, s amelyek hasznáról minden tagállam politikai elitje meg volt győződve.

A mai állapot a hetvenes évek „euroszklerózisát” idézi föl. Akkor a tagállamok közötti ellentétek olyan súlyossá váltak, hogy az integráció folyamata lényegében megrekedt. Az utóbbi hónapokban hasonló helyzet alakult ki. A múlt heti költségvetési vitában az összeurópai szempontokat talán csak a soros elnökséget betöltő luxemburgi kormányfő képviselte. A régi tagállamok a múltban megcsontosodott status quót (mindenekelőtt a brit „visszatérítést, vagy a Franciaország „szent tehenének” számító, elsősorban brit oldalról támadott közös agrárpolitikát) vizsgálták volna fölül – ami viszont nyilvánvalóan nem megy érdeksérelmek nélkül. Az eddigi „pozitív összegű”, konstruktív játszma kezd nullaösszegű játékhoz hasonlítani. Amit az egyik nyer, azt a másik elveszíti.

A költségvetési kudarc rámutatott arra is, hogy a jelenlegi bizottság egyelőre nem képes kimozdítani a kátyúból az integráció szekerét. Márpedig az új impulzusokat okkal várhatnánk a bizottságtól; ezt az intézményt csak az unió egészének szempontjai kell, hogy vezéreljék. Az önös tagállami pozícióknak és alkuknak, az érdekek felismerésének és érvényesítésének ebben a helyzetben még nagyobb szerep jut.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az alapvető uniós intézmények ne működnének, vagy veszélyben lenne a közös pénz. Az unió nem fog szétesni. Az alapok fenntartásában ugyanis továbbra is mindenki érdekelt.