Amikor ezek a sorok az olvasó elé kerülnek, éppen ülésezik Brüsszelben az Európai Unió csúcsérte- kezlete. E kétnapos tanácskozáson dől el, hogy a közösség igazi döntéshozói ki tudják-e vonszolni a szervezetet annak a válságnak a marasztaló iszapjából, amelybe a franciák, majd a hollandok az EU alkotmányának elutasításával juttatták.
BLAIR FELADATA. Ma úgy tűnik, egy időre szüneteltetik a ratifikálási folyamatot azok az országok, ahol a vezetés népszavazásra kötelezte el magát. Blair brit kormányfő – aki egyébként július elsejétől hazája képviseletében átveszi az unió soros elnöki tisztségét – úgy döntött, hogy „felfüggeszti” a ratifikálási folyamatot, és így a jövő év derekán nem tartják meg az ígért népszavazást. Chirac francia elnök és Schröder német kancellár helyzete (noha eltérő okokból) egyaránt megrendült. Blair ma Európa legszilárdabb helyzetben lévő kormányfőjeként jelenik meg az EU-csúcson. Feladata, hogy bebizonyítsa: az unió alkotmány nélküli helyzetében is működőképes. (A helyzet hármas ellentmondását így fejezte ki Charles Grant, a londoni Európai Reform Központ igazgatója: „Alapokat érintő forradalom volt. Minden megváltozott. És nem változott meg semmi.”)
Ennek a látszólag abszurd, de az egymást kioltó ellentmondások miatt mégis reális hármas tételnek az utolsó tagját a csúcs azzal hitelesítheti, ha elfogadja a július elsején lelépő soros elnökség (Luxemburg, Jean-Claude Juncker) kompromisszumos javaslatát az unió 2007 és 2013 közötti költségvetésére. Ez bizonyítaná az EU működőképességét az alkotmányos válság körülményei között. Sőt, 2013-ig terjedő érvénye következtében annak elhúzódása, vagy be nem látható fordulatai esetén is.
Ami a gazdasági lényeget illeti: van rá esély, hogy a legnagyobb nettó befizetők által szűkkeblűen javasolt és a „maximalisták” által igényelt összeg közötti luxemburgi kompromisszum – a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 1,06 százaléka – táján megegyezés születhet. A feltételes mód használata azonban indokolt. Az utóbbi napokban Blair és a britek ellen általános támadás indult. Ha ez nem oldódik fel, Blair hat elnöki hónapját elszigeteltségben töltheti, és veszélyek fenyegethetik a költségvetést.
Az új vita középpontjában a visszatérítés (refund, rebate) áll, amelyet több mint két évtizede, 1984-ben a Vaslady, Margaret Thatcher harcolt ki a britek számára. Lényege az, hogy London, amely nettó befizető, egyenlegének a kétharmadát „rebate” formájában visszakapja. Thatcher azzal érvelt – és ez ma is helytálló -, hogy a francia érdekeket szolgáló közös mezőgazdasági politika (CAP) rendkívüli megterhelést jelent a brit költségvetés számára, és ez reális indok a visszatérítés alkalmazására.
A vitát az ingatag helyzetben lévő Chirac indította, aki „szolidaritásként” azt igényelte Londontól, hogy a költségvetési kompromisszum megkönnyítése érdekében mondjon le a visszatérítésről. Blair hűvös válaszában elutasította a francia igényt, megjegyezvén: országa így is az unió második legnagyobb nettó befizetője. (Az abszolút összeg szempontjából ez igaz is – e tekintetben az első Németország -, ám az egy főre jutó nettó befizetés sorrendjében a britek csak negyedikek, a németek, a svédek és a hollandok után.)
KITERJESZTETT KONFLIKTUS. Blair az elutasítás során elkerülte a néhány minisztere által alkalmazott „nem tárgyalási alap” kifejezés használatát. Arra viszont célzott, hogy a „rebate” csak akkor módosítható, ha a CAP-hoz is hozzányúlnak, amit viszont egyetlen francia kormány sem engedhet meg magának. Ezt az alapjában brit-francia konfliktust multilaterálissá tette a Chiracnál is nehezebb helyzetben lévő Schröder fellépése, aki arra hivatkozott, hogy ma a németek finanszírozzák a „rebate” 30 százalékát, s ezért csatlakozott a francia követeléshez. (Megemlítendő mellékzönge az Economist információja: a britek felkínálták volna a tíz újoncnak – így Magyarországnak is -, hogy „az ő rebate-finanszírozásukat visszautalják, elkerülendő azt a pr-csapdát, hogy szegény közép-európaiak csekkjein hízik a gazdag Britannia.”)
Visszatérve a fővonalra: a brit „rebate” jelenleg 4 milliárd euró. Ez a csúcs asztalán lévő EU költségvetési terv kevesebb mint fél százaléka. Ha emiatt nem lenne megegyezés, az súlyosabb csapás lenne az unióra, mint az alkotmány hiánya. Az valóban működésképtelené tenné az Európai Uniót. Egyben igazolná, hogy a válság oka az EU három vezető hatalmának politikai ellentéte. Vagyis – a Time hírmagazin miniesszéje szerint – az, hogy „Blair Amerikára néz, Schröder keletre néz, Chirac pedig a saját köldökére.”