Mindig megilletődöm, amikor ebben a nem eléggé jólápolt fővárosban valami megszépül: egy épület, egy utca, egy tér. A régiek megszépüléséről beszélek, Csipkerózsika-álmukból feltámadókról (Régi-Váci utca, Ráday és Király utca, Liszt Ferenc tér), a városról, mely csupa lappangó szépség, csak éppen ül rajta vastagon, mint a guanó, a hanyagság, a proletárdiktatúra, a rossz történelem. De amikor egy szép épület, utca előbukkan a nagy kosz alól, kiderül, hogy van jó történelem is. Félévszázados elhanyagoltság után például kezdenek feltámadni a régi Bauhaus ihlette épületek a húszas-harmincas évekből. Újra divat lett. Rózsadombi, pasaréti villák, más építmények: a látvány is, a jelenség is jólesik a szemnek.
Bauhaus. Nagy legenda. A XX. század egyik zsenije, Walter Gropius, az első világháború után, 1919-ben alapította ezt a korfordító modern műhelyt, művészeti irányzatot, mely a jól lakható, racionálisan tervezett, a szecesszió ellenhatásaként sallangmentes épületek eszményén kívül a teljes belső környezet megformálását is hirdette. Bútorok, lámpák, tapéták, textíliák: lendületbe jött és divatos lett a formatervezés. A Bauhaus építésze nem csak művész, de az iparos szakmákat és a kézművességet is kitanuló gyakorlati mester. Nagy és meghatározó koponyák dolgoztak itt együtt (köztük nagyon sok magyar), mindaddig, amíg Hitlerék 1933-ban, a hatalomátvétel után, meg nem szállták Gropius tervezte székházukat Dessauban, majd elkergették szerte a világba vala-mennyiüket. Mert a Bauhaus tartózkodó, nemes egyszerűsége (liberális, világpolgár alkotóinak személyén kívül) nem felelt meg a birodalmi pátosz és üres monumentalitás eszményének. (Hitler és Sztálin ebben is tejtestvérek voltak.)
Mindig nagyon szerettem a Pasaréti tér nyugodtan ritmizált világát (amit csak az élelmiszer-áruház otrombasága bont meg), de régi elhanyagoltságában észre se vettem, hogy a buszvégállomás negyedköríves, (ma már kulturált boltokkal belakott) épülete milyen szép Bauhaus-építmény. Amióta kibontották a szürkeségből, él és virul. E Csipkerózsika-művelet közepette azt is fölfedezték, hogy alatta, ahol egy festékbolt lakozott, kincs rejtőzik. És szép, fantáziadús, mégis egységes Bauhaus-stílű étterem lett belőle, remek, derengő testű oszlopokkal, az alacsony födém egy álmennyezet ügyes megvilágításával magasabbnak tűnik, jók a bútorok, és egy szál zongorista játszik, mint régen (tapőrnek hívták), kellemesen.
Nemrégiben Budai Péter mesterszakács tulajdonosként beszállt a Matteóba. Budai sokáig a remek Remízben dolgozott, az ő főztjét nyomon kell követni, úgyhogy Bárándy Péterékkel (jó barát és jó partner a fehér asztalnál egykori szomszédom a kormányüléseken) megvizsgáltuk, mi a helyzet. Jó. Sőt nagyon jó. A gazda nem hagyta el műhelyét, a konyhát, és ez meg is látszik a fantáziadús étlapon. Budai költészetnek tekinti mesterségét, nem csupán a jót csinálja még jobban, hanem új kombinációkra törekszik (mint költő a szavakkal). Az ő étlapja arra ingerel (ceterum censeo: akárcsak a solymári Aranykoronáé), hogy addig éljünk, amíg végig nem ettük a kínálatot. Én magamnak, Görgey Artúr példájára, 99 évet taksálnék. Csak úgy találomra szemelgetek az étlapról: szarvassonka diós sajtkrémmel. Parmezános articsóka szív szárított paradicsommal. Füstölt libamáj mazsolás fenyőmaggal. Libamájjal sült őszibarack rózsaszirom mártásban. Mézes borsban sült csirkemell grillezett gyümölcsökkel. Egészben sült aranydurbincs fokhagymás parajjal. Báránygerinc ruccolás sült zöldségekkel tárkonyos mártásban. Forró vaníliás fánk diófagylalttal. Most mondjam, mit ettünk? Nem mindegy? Mindent! És ha Bárándyból nem lesz közt. eln. – akkor neki is hosszú életet ád az ég, és lesz időnk valóban végigenni az étlapot. Fehér asztal. Bárándyék. Bauhaus-feeling. S közben halkan szól a jazz.