A szociológus emlékei

Erasmus-embereknek nevezi Ralf Dahrendorf azokat, akik átérzik s felfogják koruk szellemi és politikai helyzetét, tevékeny részesei, de táborhoz nem csatlakoznak. Önéletrajzában a szociológus a nyílt társadalomról és ellenségeiről értekező Poppert, az eszmetörténész Isaiah Berlint, a szabadságról, hatalomról és totalitarizmusokról újságírói cikkekben és professzori könyvekben töprengő Raymond Aront, a XX. század e meghatározó egyéniségeit tartja ilyen Erasmus-embernek.

Dahrendorf 75 éves. Hamburgban született. Filozófiát és klasszika filológiát szülővárosa egyetemén végzett, majd Saarbrückenben tanult szociológiát, s ugyanott habilitált. Hamburgban, Tübingenben, Konstanzban volt a politikatudomány és a szociológia professzora. Negyvenévesen szabadelvű (FDP) képviselő Bonnban, aztán Brüszszelben az Európai Bizottság munkatársa, 1974 és 1984 között pedig a London School of Economics igazgatója. Újabb konstanzi professzorkodás után kerül az oxfordi St. Antony College élére (1997-ig). Jó évtizede lord (Baron of Clare Market in the City of Westminster), a brit felsőház tagja. Első felesége angol, a második amerikai. Amerikai egyetemeknek is gyakori vendége. A német társadalomról és demokráciáról a hatvanas években írott könyve mára klasszikus lett (Gesellschaft und Demokratie in Deutschland, Piper, München), úgyszintén a több nyelvre, magyarra is lefordított munkája a társadalmi konfliktusról.

Akkor ez olyan posztmodern patchwork lesz, dirib-darabokból összeszőve – hümmögte a szerző ifjabb történész barátja, amikor fölfedte előtte, hogy önéletrajzra készül, s részletezte, miképp is képzeli elmondani visszaemlékezéseit. A történet nem egyenes vonalú. Olyasfélét írt már Dahrendorf, angolul. Elégedetlen volt vele, s mint mondja, elvermelte. A mélyhűtőben szilárduló első változatból csak a cím maradt, a határokon minduntalan átlépő élet és pálya vezérmotívumaként. Bizonyosságra élethez is, elmeséléséhez is szükség van, ezért a szociológus a 28-as számot választotta támaszul. Huszonnyolcadik születésnapjával és saarbrückeni habilitációjával kezdi tehát visszaemlékezéseit, s ahhoz az évhez és életkorhoz köti a folytatást, vissza-, illetve előrelépve az időben, jó adag iróniával és öniróniával.

Tetszett az a határ menti állapot – írja akkori lakóhelyéről -, az, hogy néhány kilométerrel odább egy hasonló, és mégis merőben másfajta világ kezdődik. Utóbb újratermeli ezt az érzést, amikor Angliába települ, amely ugyan EU-tag, de mégsem „Európa”. A visszaemlékező szociológus számára Európa szellemi tér és kihívás, hagyomány és feladat. Apai örökség is lehetne ez. Apja 1932-ig szociáldemokrata képviselő volt, az Európa-gondolat első megszállott híveinek egyike. (1944-ben, mint ellenállót, vérbíróság börtönözte be, a kamasz Dahrendorfot szintén.) A szociológus emlékei szerint az ő elméjébe az Európa-gondolat később fészkelte be magát, az ötvenes években.

Megmosolyogta, amikor Görögország uniós csatlakozásakor egy angol képviselő arról szónokolt, hogy ezzel 2500 éves tradícióit hódítja vissza Európa. Klasszika filológiai stúdiumaiból s bennük a „régi görögök” olvasásából a szabadságnak mint bölcseleti hagyománynak és emberi, polgári követelménynek az örök időszerűségét tanulta. A határok nélkül közlekedő európai szellem azonban számára is (mint például magyarul Babits számára) latin örökség, amelynek középkori folytatását Ernst Robert Curtius térképezte föl majd’ ezer oldalon, a latin középkorról németül írt (angolra, spanyolra, románra, portugálra már lefordított) monográfiájában, Dahrendorf egyik elme-formáló olvasmányában.

A visszaemlékező szociológus szemében az „Erasmus-emberek” egyik hagyománya ez. Adódik ebből is, hogy – mint befejezésül a Goethe-sorokat idézi – miközben „próféták jobbra, próféták balra” („Prophete rechts, Prophete links, / Das Weltkind in der Mitten”), totalitárius eszméknek kitetten, a „világ gyermeke” (a Goethe-vers szerint: Weltkind) marad középütt, erasmusi tárgyilagosságában. A szociológus-önéletrajz említett iróniája s öniróniája jegyében pedig még idézhető ez is, szintén Goethétől, a Költészet és valóságból: „Életrajzi írásban megengedhető, hogy magunkról beszéljünk.”