| Bartha Attila és Ádám Zoltán, a Kopint-Datorg kutatói |
Sokat romlott a magyar gazdaság nemzetközi megítélése az elmúlt év során. Hazánk 2002-ben még a külföldi befektetők egyik kedvence volt a térségben, és a makrogazdasági mutatók nem tudtak elég rosszak lenni ahhoz, hogy ne szeressék túlságosan a forintot. Mostanában viszont a pénzpiaci szereplők, kutatók és elemzők többnyire borúlátóak, akár a rövid-, akár a középtávú gazdasági kilátásokról esik szó. Ennek oka, hogy Magyarország ma mind a gazdasági növekedés ütemét, mind fenntarthatóságát tekintve a gyengébbek közé tartozik az EU-hoz most csatlakozó országok között. Ahogy azonban korábban a derűlátás tűnt kissé túlzónak, ezúttal a pesszimizmusról mondható el ugyanez.
Gazdasági fejlettség tekintetében Magyarország – Szlovénia és Csehország mögött – tartja stabil harmadik helyét a csatlakozó közép-európai országok között; vásárlóerő-paritáson számolt adatok szerint 2002-ben az Európai Unió egy főre jutó GDP-jének 55,8 százalékát értük el. Érdekes tanulság, hogy a fejlettségbeli különbség egyértelműen szűkül a nyolcak között: a múlt év első háromnegyedében az éllovasok 3 százalék alatti növekedésével szemben a két szegényebb balti állam, Lettország és Litvánia még mindig a rakétasebességű felzárkózás pályáján haladt (7 százalék feletti növekedéssel). A jelenleg szerényen gyorsuló magyar növekedés tehát tipikus példája a csatlakozó közép-európai országokra jellemzőnek, és alapvetően a nyugat-európai – közvetve pedig az amerikai – konjunktúra alakulásának függvénye. Ezt a növekedést a feldolgozóipari export húzza, ami megint csak jól illeszkedik az országcsoport alapmintázatához. Ami a magyar növekedést jelenleg specifikussá teszi, az annak törékenysége: mind a munkaerő-piaci szűk keresztmetszetek, mind pedig a makrogazdasági egyensúly pozíciója szempontjából kérdéses a növekedés fenntarthatósága.
BÉRSZINTEK. A hazai bérszínvonallal szemben korábban elsősorban a munkavállalói érdekképviseletek bírálata fogalmazódott meg, miszerint a gazdaság teljesítményjavulásától messze elmaradt a keresetek emelkedése. Az elmúlt két év ugrásszerű bérnövekedése után azonban a munkáltatók kritikája is előtérbe került; szerintük a hazai bérszint nemzetközi összevetésben most már olyan magas, hogy veszélyezteti az exportőrök költség-versenyképességét vetélytársainkkal szemben. Az euróban számolt bruttó bérek alapján ugyanakkor az látszik, hogy a keresetek jelenleg nagyjából a helyükön, a cseh és a lengyel bérek között vannak; nem vagyunk tehát túlságosan drágák, de számottevő bértartalékok sincsenek – ellentétben Szlovákiával, ahol a csatlakozó közép-európai országok közül egyedül látszik esély számottevő bérnövekedésre (és árfolyam-erősödésre) a közeljövőben. A magyarországi munkaerőpiac fő problémája tehát nem a bérszínvonalban keresendő, a jövőbeli keresetnövekedés irányadó kritériuma ugyanakkor csak a termelékenység-javulás lehet. A hazai gazdaság- és foglalkoztatáspolitika sikereként szokás elkönyvelni az országosan alacsony munkanélküliségi rátát, amely valóban kedvező, de makacsul fennálló regionális egyenlőtlenségeket rejt. Alapvető gond viszont a magyar lakosság riasztóan alacsony munkaerő-piaci aktivitása, amely közel 8 százalékponttal marad el a csatlakozó nyolcak átlagától.
Az inaktívak magas aránya súlyos hosszú távú versenyképességi problémája a magyar gazdaságnak, amelyet az oktatás-szakképzés, az infrastruktúra-fejlesztés, a bérlakáspiac élénkítése és a kirekesztett társadalmi csoportok (köztük kiemelten a cigányság) munkaerő-piaci integrációja orvosolhat majd idővel. Rövid távon is komoly veszély ugyanakkor, hogy a makrogazdaság valamennyi metszetében jókora egyensúlyhiányt tapasztalhatunk. Ezt világosan mutatja, hogy a csatlakozó nyolcak Maastricht-érettségét mutató képzelt bizonyítványába 2003 végén Magyarország kapta volna a legrosszabb jegyeket.
Miközben tavalyi teljesítményünk alapján számunkra az infláció, az államháztartás, az árfolyam-stabilitás és a kamatkonvergencia teljesítése is komoly erőfeszítéseket igényel – ráadásul a nyolcak között az államadósság szintje is itt a legmagasabb -, addig a többi közép- és kelet-európai csatlakozó számára csak egy-két kritérium teljesítése lehet problematikus. Szlovéniának az infláció, Csehországnak és Lengyelországnak pedig az államháztartási hiány leszorítására kell koncentrálnia, a többi mutató mindegyiküknél könynyen teljesíthető. Szlovákiának ugyan szintén egyidejűleg kell az infláció és az államháztartási deficit csökkentését végrehajtania, de a miénknél lényegesen kedvezőbb növekedési kilátások és felértékelődő korona mellett, miközben már tavaly megtörténtek az örökölt torz árszerkezetet kiigazító hatósági áremelések. Különösen jó a balti országok EMU-csatlakozási bizonyítványa: Észtország, Lettország és Litvánia jelenleg is megfelelne a maastrichti elvárásoknak. Magyarország helyzete tehát egyedülállóan rossz, mégsem mondható reménytelennek: négy évvel az eurózónához való csatlakozásuk előtt Görögország és Olaszország pozíciója ennél kedvezőtlenebb volt, ráadásul Görögországban a csatlakozás előtti évben tartották a parlamenti választásokat.
FIZETÉSI MÉRLEG. Noha nem tartozik a maastrichti konvergencia-kritériumok közé, mégis kiemelt figyelmet érdemel a csatlakozók külkereskedelmi és folyó fizetési mérlegének alakulása. Az áru- és szolgáltatás-külkereskedelem ugyanis valamennyi ország esetében a növekedés hajtóereje, másrészt azonban a modernizációs deficit okán a növekedés és a gazdasági felzárkózás egyensúlyi korlátja is. Az áruimport mennyisége valamennyi csatlakozónál meghaladja az áruexportét, az erősen deficites magyar külkereskedelmi egyenleg tehát korántsem számít egyedinek. Mi több, Szlovénia kivételével az új belépők mindegyike tetemes folyómérleg-hiánnyal küzd, azaz a szolgáltatások többlete sem kompenzálja a kereskedelmi deficitet. A hiány szerkezetét és finanszírozásának módját illetően azonban itt is kimutatható a magyar hátrány. Csehországba, Szlovákiába és a balti gazdaságokba ugyanis az utóbbi években GDP-arányosan nagyságrendekkel több külföldi működő tőke áramlik, mint mihozzánk, ami egyrészt adósságnövekedés nélkül finanszírozza a folyómérleg hiányát, másrészt közvetve arra is utal, hogy az importon belül számottevő az aránya az export-kapacitásokat is növelő beruházási javaknak.
KIÚTKERESÉS. A magyar külső és belső egyensúlyi mutatóknak a térségben egyedülállóan kedvezőtlen együttese miatti befektetői bizalomvesztést jelezte a forint leértékelődése. Ennek mértéke ugyanakkor korántsem volt olyan drámai, mint arra a (gazdaság) politikai reakciókból következtetni lehetett. A 10 százalék körüli leértékelődés az ennél jóval nagyobb mértékű reálbér-emelkedés esetén nem tekinthető rendkívülinek. Annyit jelez csupán, hogy a befektetők az adott makrogazdasági kondíciók mellett nem tartották fenntarthatónak a forint korábbi árfolyamát.
A magyar gazdaság helyzete tehát nem tűnik rózsásnak. Ám a tavaly megkezdődött feldolgozóipari konjunktúra és a csökkenő ütemű reálbér-emelkedés következtében a gazdasági növekedés komponensei között az idén nő a beruházások súlya, s csökken a lakossági fogyasztásé. Várhatóan csökkenő hitelfelvételek mellett bővülnek a lakossági megtakarítások, ennek nyomán javul a folyó fizetési mérleg pozíciója és mérséklődik a gazdaság külső hiteligénye is. Az import növekedési üteménél valószínűleg gyorsabban bővülő export ugyancsak javíthatja a külső egyensúlyi helyzetet. A gazdaságszerkezeti változások a megelőző három év egyensúlyromlása után ismét a fenntartható növekedés irányába mutatnak tehát, amihez persze nélkülözhetetlen az európai konjunktúra erősödése. A javuló adottságok kihasználásához azonban az eddiginél sokkal nagyobb gazdaságpolitikai fegyelemre van szükség, aminek legegyértelműbb kifejeződése az – éppen a körülmények kedvező alakulása miatt nem irreális – 2008-as euró-csatlakozás célkitűzésének fenntartása lehet.