Tükör által homályosan

Úgy hívják a rock mai, kócos kis ördögeit, hogy Korn. A kaliforniai felforgatók zenéjétől a szülői munkaközösségek anyukái a farsangi bálon egy szuszra nyomnák ki a Piros Arany tubusát szendvicsre. Pedig a fiatal anyukák mára már immunissá váltak a rock and roll műbalhéival szemben, különben is, annak idején Révész Kölyök vette el az ártatlanságukat, az apukák pedig a Karthago-koncerteken, a keverőpultnak támaszkodva nyúltak a cipőfelsőrész-készítő csajok bugyijába. Egyébként is: a szipózást Török Ádám szíves tájékoztatása szerint már ’72-ben “feltalálták” a Bem rakparton, a Parlament épületét sasoló galerik.

Tehát milyen az a zene, ami miatt az apukának mentegetőznie kell a szomszéd előtt? Egyáltalán: van-e brutálisabb banda a Kornnál? Bizton állíthatjuk, hogy igen – hisz’ számos zenekart felfoghatunk akár egy paramilitáns szervezetként is -, viszont az agresszió és a popművészet ihletett találkozását kizárólag a Korn számlájára írhatjuk. Kivételként az extrém metált kínáló Korn korábbi albumait tudjuk felemlegetni. Az úgynevezett kultusz-státusban lévő zenekart a metál műfaj megújítóiként tartják számon, de az sem elhanyagolható tény, hogy a Korn volt a felelős azért, hogy a metaillisták western csizmák helyett az Adidast kezdték favorizálni – gondoljunk csak az A.D.I.D.A.S. című klasszikusukra – és ezzel leszámoltak a műfaj kívülálló státusával. A Korn azzal is büszkélkedhet, hogy Amerika nemzetkedvenc rajzfilmjében, a South Parkban a hülye gyerekek favorit bandájaként is feltűnt. A Take A Look In The Mirror olyan, mint egy villámháború.

Ellenállni felesleges, meg kell adnod magad a Korn hangfal-monstrumokkal felfegyverzett gépesített hadosztályának. Az album egyébként visszatérés a Korn-gyökerekhez, lényegre törő, szikár, traumatikus élményekkel szembenéző vallomás. Az ilyen zenére mondja a “metál szakirodalom”, hogy tele van “súlyos, málházós tételekkel”. Amikor már kivennéd ezt a részecskegyorsítónak sem utolsó albumot, akkor viszont melodikus lesz.