Elmúltak szerencsére azok az idők, amikor a New York-i útikönyvek eltanácsolták a turistát a Harlembe merészkedéstől – hatvanas-hetvenes évek -, holott annál is régebben kötelező turistaprogramnak számított kirándulni a fekete városrész híres szórakozóhelyeire, revüszínházaiba. Fehérek és feketék között nyilván ma is élnek ellentétek az Államokban, de a felszínes látogató – ez vagyok én – lépten-nyomon azt tapasztalja, hogy az érintkezés a két fél között az egykori ádáz állapot helyett kimondottan barátságos.
De azért arra külön előkészítés kellett (Horváth Gábor főkonzul érdeme és szervezése), hogy vasárnap délelőtt bebocsátást nyerjünk egy harlemi afro-amerikai istentiszteletre. A Kánaán Baptista Templom egyáltalán nem templomszerű, inkább olyan, mint egy külvárosi kultúrház. Már zajlott az istentisztelet, azonosítás után fölvezettek az erkélyre, ahol számunkra rezervált székek vártak, akárcsak egy színházban. Többen, lelkészek és lelkésznők celebrálták a szertartást (mely egyáltalán nem volt szertartásos, inkább derűs kapcsolatfelvétel és diskurálás Istennel). Az együttlét (nem véletlenül mondom így) órákig tartott – imával, beszédekkel, közleményekkel, de főként rengeteg zenével. A vörös taláros kórus (néha kilépett közülünk egy-egy fantasztikus szólista), remek együttes kíséretével, egy nagyon dinamikus karmesterrel soul zenét, bluest, ragtime-ot énekelt, ritmusra topogva és imbolyogva, átélt testbeszéddel, akárcsak a hívők. Élvezték, jókedvük volt, örültek, hogy találkoznak az Úrral. A feltámadt őskereszténység boldog elragadtatását éltük át ezen az órán, miközben pompás zenét hallgattunk. Minden szám után taps, és egyre fokozódó fűtött hangulat. Feeling, mondják a jazz-muzsikusok. Igen. Életérzés. Nem a bűnbe görcsölt, rosszkedvű, ostorozó, hanem a felszabadult, megváltott, vidám kereszténység istentisztelete volt ez. Szerintem tetszett Istennek.
Aztán otthagytuk Harlemet, azzal, hogy este visszajövünk. Addig pedig kirándulunk Manhattan ellenkező, déli fertályára, a “bohémfővárosnak” becézett Greenwich Village-be. Művészembernek el kell ide zarándokolnia, hiszen ez a New York University diákjaival, művészekkel, írókkal és persze turistákkal teli városnegyed megint egy teljesen más arca New Yorknak. Minden sarkon kávéház, étterem vagy pub, csupa felhőkarcolókkal dacoló, ódon épület, a végtelenített Broadway itteni szakaszán pedig az Off-Broadway jó színházai. És mindenképp látni akartam a Provincetown Playhouse épületét, ahol az egyik legkedvesebb drámaíróm, a nagy Eugene O’Neill háziszerző volt. Közben megebédeltünk egy Balthasar nevű remek franciás étteremben is, francia hagymalevest, lazacot roston és karamell pudingot. Pihenés, aztán vissza Harlembe.
Ahol egy nevezetes, 1942 óta működő (ez már történelem) jazz-kocsma várt bennünket, a Showmans. Kicsi, hangulatos, sötét lebuj. Szinte mindenki fekete, családias a légkör. Kedvesen fogadtak, tudták, hogy magyarok vagyunk, ki is kérdeztek, mint kiderült, azért, hogy aztán műsor közben személy szerint üdvözöljenek. Minden nap mások zenélnek, aznap egy igazi, hagyományos jazz formáció remekelt, billentyűs, ütő, gitár és trombita. Nem volt “progresszív”, nem volt “free”, nem volt semmi más, csak valódi ős-jazz, imádni valóan hatalmas tudással és játékossággal előadva. A “long drink” után (részemről gin-tonic) mit lehet enni? Pácolt, mézesen-fűszeresen sötétre pirított csirkeszárnyat majszoltunk a jó zenéhez, könnyű amerikai sörrel öblögetve (én szeretem).
Amikor egy fogadáson New Yorkban két nagyon finom angol úrnak meséltük, hogy másnap a Harlembe készülünk, háromszor visszakérdezték, hogy hová? Mikor megértették, arcukat nyugodtan be lehetett volna másolni a XIX. századi Thackeray remekébe, a Sznobok könyvébe. A sznobok nem mindig tudják, mi a jó. Csak azt hiszik.