Ha válságba nem is jutott, de válságos helyzetben van a magyar politikai rendszer. Szerencsére nem úgy, hogy baj lenne a stabilitással: a vegyes választási rendszer, meg persze a konstruktív bizalmatlansági indítvány Antall József néhai miniszterelnök által kieszközölt, s a gyakorlatban soha nem alkalmazott intézménye kiválóan biztosította eddig a kormányzás folyamatosságát, a négyéves parlamenti ciklus sértetlenségét. Emellett, bár a politikai diskurzusból nem sikerült teljesen száműzni a szélsőséges beszédet, a szélsőséges elemek mindeddig nem jutottak komoly befolyáshoz a politikai életben, az előző ciklusban megszerzett néhány MIÉP-es képviselői helytől eltekintve.
Ugyanakkor a helyzet csapnivalóan rossz, mivel a politikai elit képtelennek mutatkozik arra, hogy megfeleljen feladatának: annak, hogy az ország javát szolgáló, hosszabb távra szóló feladatokat fogalmazzon meg, és érvényt szerezzen a céljainak. A parlament, a politikai pártok elsüllyedtek a mindennapos viták mocsarában. A gazdasági életben ez kétféle kellemetlen következménnyel jár. Az egyik a nyakló nélkül növekvő közköltekezés, amit egyértelműen a népszerűségi pontvadászat gerjesztett az elmúlt három évben, s amelynek megfékezésére a politikai rendszer önerőből alkalmatlannak bizonyult, mígnem a fenyegetően leértékelődő forint és az irdatlanul emelkedő kamatok, ha némi késleltetéssel is, de kicsikarták a pénzügyminiszter-váltást és azt, hogy a kormány végre komolyan vegye a költségvetést.
Medgyessy Péter. Változtat is, meg nem is.
ELLEHETETLENÜLÉS. A másik súlyos következmény a hoszszabb távú, egy-egy kormányzati cikluson átnyúló programok ellehetetlenülése. Igaz, ezt a veszélyt bizonyos fokig enyhítette a 4-es metróról tavaly nyáron meghozott törvény, amely a helyére tette a kormány magánjogi szerződéseit, és parlamenti jóváhagyáshoz kötötte a 25 milliárd forint feletti kormányzati beruházások megindítását. Az uniós támogatások is valószínűleg sokat segíthetnek majd a ciklusokon átnyúló projektek kidolgozásában. Ám a pénzpiacok is, a polgárjogi biztosítékok és az uniós pénzalapok is külső kényszert jelentenek, miközben a politika képtelen túllépni „a mai kocsmán”. Ezért van, hogy ciklusról ciklusra halasztódik a reformok ügye. Amit megcsináltak, az már rég volt, ráadásul időnként még meg is nyesegetik (nyugdíjreform), s a nagyjára, ami még hátravan, ebben a ciklusban már aligha jut idő.
Most, az új politikai évadot megnyitva, a volt és a jelenlegi miniszterelnök mintha egyformán megérezte volna a politika lejáratódásának veszélyét. Persze más-más okból próbálkoztak a szövetségkereső, békülékeny hangnemmel. De mindketten ezt próbálták, és ebben némiképp még rá is licitáltak egymásra. Végül is ez lett kettejük párbajának – Orbán Viktor múlt heti, ELTE-n megtartott évértékelőjének, illetve Medgyessy Péter hét eleji, parlamenti beszédének – igazi újdonsága.
Ha úgy tetszik, a gazdasági és társadalompolitikai alapkérdé-sekben mindketten ragaszkodtak az eddigi álláspontjukhoz, „tartották a bankot”. Amivel emelték a tétet, az a békességre, nyugalomra, biztonságra vágyó választóközönség megnyeré-sében való igyekezet volt. Orbán Viktor e választásában mindenképp meghatározó lehetett, hogy pártja több mint fél éve szignifikáns mértékben vezet a népszerűségi listán, sőt előnyét az utolsó felmérések szerint még növelte is. Ilyen állásban a Fidesz elnöke soha nem kockáztatott; most is ugyanazt mondta, mint korábban, de más hangnemben, hogy megnyerje a tavaly még baloldalra húzó közönséget, mindenekelőtt az idősebb korosztályt: „… ha szövetségre akarunk lépni, márpedig akarunk, szüleink, nagyszüleink nemzedékével, akkor meg kell értenünk őket” – hangoztatta empatikusan. Tényleg megértést mutatott, a hét elején pedig mindenki felfigyelt rá, hogy ott ül a parlamentben, komoly arccal hallgatja a miniszterelnök évadnyitó beszédét, nem hahotázott, nem kiabált közbe, mint körülötte a „mezei hadak”.
„A változás esély, a változtatás képessége pedig erény” – a gazdaságról most csak ilyen és hasonló általánosságokat mondott Medgyessy, beszédírói kvalitásokban persze alulmúlva rivális elődjét. Ô sem a gazdaságban próbált újat mondani: túlságosan is megviselte a kormányt a költségvetési fiaskó meg az elhúzódó pénzügyminiszter-váltás, a „kettős hatalom” öthetes időszaka, amelyre Draskovics Tibor hét eleji eskütétele tett végre pontot.
Medgyessy három nagy belpolitikai ötlettel rukkolt ki. Felajánlotta, hogy az ellenzékkel fele-fele alapon állítsanak közös listát a júniusi Európa parlamenti választásokra; közvetlen köztársasági elnökválasztást javasolt 2005-re; továbbá szorgalmazta, hogy az országgyűlési képviselők létszámát a jelenlegi 386-ról 250-re csökkentsék. Utóbbit a Magyar Televíziónak adott interjújában azzal egészítette ki, hogy egy füst alatt rendezzék a kisebbségek parlamenti képviseletének régóta húzódó ügyét is.
„Kezdjük összefogással uniós tagságunkat” – indokolta a legnagyobb meglepetést kiváltó kezdeményezését. A közös listaállítás azt jelentené, hogy az Európai Parlamentben hazánknak jutó 24 helyet a parlamenti pártok előre leosztanák egymás között, s persze megegyeznének a listahelyekben is. Ellenfelet e listával szemben olyan szervezet indíthatna, amely képes összegyűjteni a 20 ezer támogató aláírást. Medgyessy nem részletezte, hogy az uniós választáson nincs érvényességi küszöb, ezért a „nagykoalíciós” lista nagyfokú lakossági passzivitás mellett is bejuthatna a közösségi parlamentbe.
A miniszterelnök mégsem mehetett teljesen biztosra javaslatával a hazai törvényhozásban. Előzőleg ugyanis, amikor a kormánypárti frakciókkal egyeztetett, bár az MSZP meggyőzhetőnek bizonyult, az SZDSZ viszont nagyfokú ellenszenvet tanúsított a „népfrontos” javaslat iránt. Medgyessy a két képviselőcsoport ülésén egy közvélemény-kutatással indokolta az ötletet: ennek tanúsága szerint állítólag a megkérdezettek több mint 70 százaléka rokonszenvezett a közös listaindítással. Az ülésteremben kínos percek támadtak, amikor Kuncze Gábor SZDSZ-frakcióvezető magyarázni kezdte: „hát, ez egy érdekes javaslat”, ám a liberálisok vállalják a megmérettetést. Később Dávid Ibolya, az MDF elnöke is elutasította a közös lista gondolatát. Nem így a nagyobbik ellenzéki párt elnöke. Orbán Viktor „Európában példátlan nagy ívű kezdeményezésnek” nevezte az ötletet, bár hozzátette: meg kell várni, hogy kidolgozott formában is nyilvánosságra kerüljön, mire gondolt a miniszterelnök. A labda most megint a feladóhoz került. Aki viszont elégedett lehet, hiszen a két legnagyobb párt nem utasította el. Ha sikerülne tető alá hozni a választás nélküli egyezséget (ami tippünk szerint nem valószínű), akkor az a miniszterelnököt erősítheti – éppen a pártokkal szemben. Ha viszont meghiúsul a terv, akkor is sok szó esik róla, ráadásul az ellenzéken ragadhat a békétlenség vádja.
Furcsa: elhangzik egy szalonképesnek tűnő javaslat, amely a demokrácia krónikus bajait a lakosság érdembeli választási jogának felfüggesztésével próbálja orvosolni. Medgyessy, elődjéhez hasonlóan, mindig is vonzódott az alkotmányos felállás felpuhításához. A 2002-es választási kampányban például, emlékezzünk, a kétkamarás parlament – azóta megint feledésbe merült – javaslatával rukkolt ki. Ám az alkotmányos működés, mint láttuk, csakugyan óriási problémákkal küszködik. Így mind nagyobb az esélyük az alkotmányos működést megkerülő, népszerű ötleteknek.
Orbán Viktor. Szövetséget kínál.
„TÚL SOKAT TETTÜNK.” Ami a gazdaságot illeti, Medgyessy nem ment tovább a korábban bejelentett, illetve a költségvetésbe már rég becikkelyezett tételeknél. Többször hangsúlyozta, hogy változtatásra van szükség, ugyanakkor nyomatékosan kitartott a korábbi, túlzott költekezéshez vezető programok mellett: „Amit az elmúlt majd’ két esztendőben tettünk, nem azért teljesítettük, mert megígértük. Azért ígértük meg, mert szükség volt rá” – jelentette ki. Mondhatni tragikus vétségként állította be, hogy „túl sokat tettünk azokért, akiknek eddig túl kevés jutott”. A Draskovics által végrehajtandó megnyirbálások összegét – a kieső adóbevételek kompenzálásával együtt – 185 milliárd forintra taksálta. A költségvetés helyzetét elmondása szerint eddig túlbecsülték, akár a vásárló, aki túl sok árut rakott a kosarába, és a pénztárnál derül ki, hogy a 10 ezer forint értékű áruból 185 forintnyit vissza kell tennie a polcra. Ugyanakkor az előző kormány „rejtve maradt” túlköltekezését 900 milliárd forintra becsülte. Ez kissé túlzott összegnek tetszik, hiszen 2002 végén „csak” 750 milliárddal fejelték meg a költségvetésben engedélyezett hiányt, az „egyszeri” kiadásokra hivatkozva.
A kormányfő négy programkezdeményezésében nem nagyon szerepel új elem. Az első lenne az „Európa Terv kiteljesítése”. A szóhasználatban keveredés van, hiszen az egy évvel ezelőtt öszszeállított laza programhalmaz (Figyelő, 2003/8. szám) helyett most a három év alatt 1650 milliárdos támogatási keretű Nemzeti Fejlesztési Tervet találjuk. Ezen belül például több mint 200 milliárd kerülhet mezőgazdasági fejlesztésre. „Nem búsla-kodni kell, hanem előremenekülni a bajból, segíteni magunkon, és akkor, ahogyan mondani szokás, az isten is megsegít” – üzente az épp’ úttorlasszal tüntető gazdáknak. A második pont az autópálya-építés, a harmadik a foglalkoztatás kiterjesztése, például az uniós forrásokból finanszírozható, 30 milliárdos felnőttképzési keret révén. Végül, negyedikként az egészség-ügyi programot emlegette – ez látszik a leggyengébb, legkevés-bé kidolgozott pontnak. Csak annyit tudtunk meg, hogy 2010-re a magyar emberek élettartamát három évvel meghosszabbí-tanák, de az már nem derült ki, hogy mihez képest.
Ugyanakkor Medgyessy retorikájában fenntartotta a rászorultság – eddig igen ellentmondásosan követett – elvét. „Többet kell tennie a közösségért annak, aki tehetősebb, mint annak, akinek napi gondjai vannak” – mondta. Idézett tévéinterjújában „perverznek” nevezte az előző kormány által követett, középosztály-centrikus elosztási politikát. Ez az, amiben, a szavak szintjén legalábbis, csakugyan nagy a különbség a kormány élén egymást követő két államférfi között. Orbán évértékelő beszédében azt állította: „2003. a magyar családoknak az összezsugorodás, hovatovább az összetöpö-rödés éve lett”. Holott a statisztikákból tudni lehet: tavaly a keresetek nettóban 15, reálértékben 10 százalékkal nőttek, nyugellátásokból 9,7, családi támogatásokból 23,5, ezen belül is a gyesen levőknek 27,8, a gyedben részesülőknek pedig 20,6 százalékkal többet folyósítottak, mint egy évvel korábban.
SZORONGÁS. Miért hát a „félelem”, miért a „szorongás”, amivel a volt kormányfő a közhangulatot jellemezte? Az egymást váltó kormányok nagyon is igyekeztek gondoskodni arról, hogy a bérek, a szociális juttatások szépen emelkedjenek. Jól tudjuk, éppen emiatt vált tarthatatlanná mára az államháztartás helyzete, s került szembe a gazdaság súlyos versenyképességi gondokkal. Orbán 2002 nyarán még dühödten úgy jellemezte a szocialista ígéretek teljesítését, hogy „kolbászból fonják a kerítést”, amelyet felfalnak a „kóbor kutyák”. Ám most a túlzott állami gondoskodás, az „osztogatás és fosztogatás” bírálata óhatatlanul is ellentmondásba került volna a konfliktusmentes, felhőtlen „biztonság” és „szövetség” felajánlásával.
„A lakáshitelek visszaállítását, a privatizáció azonnali megállítását, a közüzemi díjak csökkentését, a gyógyszerek árának mérséklését kérjük” – sorolta Orbán. Ámde: hogy fér össze a lakáshitel- és közüzemi ártámogatások kívánt politikája a csak tavaly 1000 milliárdra rúgó eladósodás (azaz államháztartási hiány) jogos bírálatával? A kettő közti fesztáv áthidalására még csak röpke kísérletet sem tett a volt miniszterelnök.
„Véget kellene vetni a gyakorlatnak, hogy mindig azoktól vesznek el, akiktől azt várják, hogy fizikai és szellemi munkájukkal, vállalkozó kedvükkel, erőfeszítéseikkel felemeljék az országot” – fogalmazott. „Elvenni”: ez mintha azt a véleményt sugallná, hogy az adó „rablás” (különösen, ha nem a Fidesz-vezette kormány szedi), ugyanakkor azt is, hogy a fideszes tábor félti az adó- és szociális rendszerbe épített kiváltságokat, privilégiumokat.
Orbán Viktor is szorosabb egységbe fogná a nemzetet. „Az emberek bizony igen boldogan tudtak élni akkor is, amikor még híre-hamva sem volt semmilyen izmusnak” – ábrándozott. Ez bizony már az „átkos” előző rendszer nosztalgiája. Bár azt is „izmusnak” („szocializmusnak”) nevezték, meg kell állapítanunk: a minden irányzatot, értelmiségi gondolkodást eltüntető egy-ségkép a kádárizmus nélkülözhetetlen kelléke volt. Az etatista édent a munka becsülete emeli fel, és persze mi sem áll távo-labb tőle, mint a „bankárészjárás”, „bankárgondolkodás” bűne.
Minden bizonnyal szükség van valamilyen konszenzusra ahhoz, hogy a demokrácia, a parlamentáris rendszer felülemelkedjen a mostani válságon, és valóban képes legyen felemelni – felzár-kóztatni – az országot. Ám úgy hisszük: nyitottság, gazdasági és politikai verseny nélkül sehová sem zárkózhatunk föl.