A demokrácia korában élünk – kezdi könyvét az amerikai Fareed Zakaria. Az egykor néhány atlanti országra szorítkozó gyakorlat mára világszerte referencia értékű lett. A földkerekség nemzeteinek kétharmada általános, a felnőtt lakosság egészére kiterjedő választójoggal voksol. Évszázada egyetlen országról sem volt el-mondható ez. “Az emberek többsé-gének szemében a demokrácia lett a politikai legitimitás egyetlen forrása.” Még diktátor ellenfelei is követik szertartásrendjét, megrendezik a szavazást, ami szintén arra vall, hogy referenciaként diadal-maskodott a demokrácia. Kérdés viszont, milyen jövő vár a szabadságra az illiberális, azaz nem szabadság elvű demokrácia korában.
A szerző indiai származású. Történelemből a Yale Egyetemen diplomázott, nemzetközi kapcsolatokból a Harvardon doktorált. A tekintélyes külpolitikai szemle, a Foreign Affairs vezető munkatársa volt. A Newsweek International főszerkesztője. Könyvét Henry Kissinger “kihívó és meggondolkodtató” műnek nevezte. Huntington az utóbbi évek legfontosabb munkájának tartja.
Az alcím neologizmusa, az “illiberális” szó jelzi, hol a bökkenő. Zakaria szóhasználatában a szabadelvű ellentéte, a liberalizmusától megfosztott demokrácia az illiberális. A szabadság választással kormányra kerülő ellenségeinek eseteit idézi és elemzi a könyv, köztük a klasszikus példát, az 1933-as német választásokat, úgyszintén a diplomata Richard Holbrooke megjegyzését az épp felbomló Jugoszláviáról, a szabadon választott fasiszta és rasszista képviselőkről. Az általános választójog demokratikus igénye a világon mindenütt ez elé a dilemma elé állít, fejtegeti Zakaria, s mohamedánként az iszlám országokat említi.
Majd’ egy évszázaddal ezelőtt Woodrow Wilson amerikai elnökként biztonságossá akarta tenni a világot – a demokrácia számára. Zakaria szemében a kihívás ma így fest: biztonságossá kell tenni a demokráciát – a világ számára..
A szabadelvű nézetrendszer klasszikus céljait ezért javasolja ismét átgondolni, a XXI. századhoz alkalmazni. Az újragondolás érdekében tesz különbséget liberális és illiberális demokrácia között. Előbbire az angol út a minta. Utóbbihoz a kontinentális Európa nagyjainak, Németországnak, Franciaországnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának a történetében talál mai veszedelmek értelmezéséhez támpontokat. A liberális demokráciák útján – a Magna Chartától az amerikai alkotmányig – törvények szavatolták a szabadságjogokat, s korlátozták az országlakókat, köztük a hatalom gyakorlóit, és ebben az előbb liberális keretben vált végül demokratikussá is a “Nyugat”. Kormányzási modelljének jelképe így nem annyira az általános választójog, mint a bírói függetlenség.
|
Okoskodása értelemszerűen vezeti el Zakariát erkölcsi kérdésekhez, normák és törvények kötelező erejéhez. Nyugati válfajában is illiberális elemekkel telítődött a demokrácia. A kultúra demokratizálódásával így ma nem az a kérdés, ami volt, hogy tudniillik kicsoda minősít értéknek valamit, hanem az, hogy hányan. A változás az elit demokratikus zavarodottságát is tükrözi. Ha valamely elit tagjai a sokaság szemében pusztán épp olyanok, mint a többi ember, az antropológiai szempontból nyilván igaz, viszont könnyed felelőtlenségre ad alkalmat. A rangtartó régi elit magaviseletében persze jó adag képmutatás is rejlett. De hát a képmutatás szintén civilizációs tényező, a társadalmi összetartás eleme. “Az erkölcsi normák valamely társadalom leginkább emelkedett törekvéseit tükrözik, nem pedig összetett valóságát” – mondja Zakaria. S aki képet mutat, ebben a szellemben példát is ad. A Titanic első és második osztályának jó és még jobb módú utasai közül a férfiak nagy többsége odaveszett, a nők és gyermekek nagy többsége megmenekült. Előbbiek tartották magukat a becsület-kódexhez: előbb a nők és a gyermekek. Benjamin Guggenheim így a mentőcsónakhoz kísérte feleségét, majd visszatért a süllyedő hajó fedélzetére. A pár éve készült filmben éktelen tülekedéssel törtettek az urak a mentőcsónakokhoz. Zakaria kommentárja: a publikum a jelenetet úgy, amint az a valóságban történt, manapság merő képtelenségnek találta volna.