Homérosz szemében a világ szép, s érdemes rá, hogy pontosan leírjuk. S éppen azért szép és leírásra érdemes, mert benne él az ember, aki minden dolgot jelentéssel és értékkel ruház föl. Költőnket tehát mindenekelőtt az ember érdekli – sorsa, érzelmei, szenvedélyei. Homérosz emiatt ősképe Bernard Quilliet professzor szerint az egyik nagy európai hagyománynak, a humanizmusnak.
Az Université Paris 8, az egyik párizsi egyetem emeritus professzora bő félezer oldalon e hagyomány majd’ háromezer éves történetét beszéli el (az időszámításunk előtti VIII. századtól máig). Történészként előző munkáiban a svéd Krisztina királynő-vel, XII. Lajossal, a XVI. századi Franciaországgal foglalkozott, s a francia várostörténet Duby-Le Roy Ladurie szerkesztette nagymonográ-fiájában ő készítette el a klasszicizmus korának városképét. Görög és latin klasszikusok régi és szenvedélyes olvasójaként új könyvében a humanizmust elemzi, történetét, mai helyzetét, és szomorúan nem tudja eldönteni, vajon nem halotti beszédet mond-e a fölött, ami Európánk egyik alapja.
A humanizmus szó egyik értelmezése szerint ugyanis az antikvitás, a görög és latin auktorok tanulmányozását jelenti. A lexikonok ezt így írják le: a reneszánsz tudományos, szellemi magatartásformája a XIV-XVI. századi Európában, amely az ókori világ alapos forrástanulmányok útján való újjáélesztésére törekedett. Az auktorok tanulmányozása, s vele az újjáélesztési kísérlet oktatáspolitikai döntések nyomán véget érni látszik. A Pál utcai fiúk és némely Karinthy-karcolatok gimnazistái még a “görög-pótló” penzumai és a latin érettségi tételek miatt aggódtak. Mára eltűnt az aggály, hogy pótolja sok más. Például a kérdés, hogy akkor miként is érthető meg ezer apró részlet, mely része az európai tradíciónak, miként azt magyarul szótárszerűen és latin tanárként Szőke Ágnes áttekintette, abnormálistól a zsenialitásig (Szőke Ágnes: Antik eredetű szakszókincs, Athenaeum, 1999.). Ő tanítványaival a ma közhasználatú harmincnyolc gimnáziumi tankönyvből (“tehát a nyelvkönyvek, fakultációs tankönyvek és szöveggyűjtemények kivételével valamennyi gimnáziumi tankönyvből”) ötezer görögből, illetve latinból származtatható nyelvi egységet gyűjtött ki, hogy érthető legyen, amit érthetőnek vélünk, de a hagyomány sorvadása miatt mégis mind kevésbé érthető pontosan.
Quilliet tehát e szabatos szóértés szétfoszlása fölött mond már-már halotti beszédet, a humaniórák háttérbe szorulása láttán. Aggodalma azonban szélesebb körű. A szóértés mögött egész civilizációs hagyomány áll: az európai civilizációnak a judeo-keresztény mellett (s azzal részint összefonódottan) az az ága, melyet évtizede a Sorbonne-professzor Rémi Brague Európa római-latin eredetét elemző könyve (Európa. A római modell) írt le. Brague szerint Nyugat-Európában a maastrichti egyezmény idején Európáról mindent elmondtak, csak épp azt nem, hogy civilizációs értelemben mi is tehát. Eszmetörténeti fogalom – mondja Brague. (“Latin-Európa – írta 1939-ben Cs. Szabó László – az örök Róma szellemében él.”) Brague nézete itt kapcsolódik a humán hagyományt leíró Quilliet monográfiájához.
Quilliet, éppen a különféle szótárak alapján, megkülönbözteti a humán szó idézett jelentését a vele összefüggő többitől, s e többi jelentés származástanát vizsgálja aztán. Vagyis részint azt, hogy az “utánzás”, a klasszikus minták követése nyomán miként alakult ki sok évszázadon átívelő párbeszéd korok, személyek, művek között, mikor is klasszikától a romantikáig s tovább egymásra utaltak, egymással társalogtak színi előadások és más művek.
Paraméterek
Bernard Quilliet: La tradition humaniste • Fayard
A kulturális utalások értésén túl a bökkenő az, hogy a “humán” régóta nem pusztán klasszikus minták követése volt. Föl nem deríthető, mi volt a homéroszi görög fordulat előtt a minta. Alighanem civilizációs forradalom zajlott le akkor, amely után érvényben maradt az emberkép, európai hagyományunk alapja. Így utóbb – fejtegeti Quilliet – a római rétor, Cicero bölcselőként nem mérhető görög elődeihez, viszont múlhatatlan érdeme, hogy a humanizmus történeti (mintakövető) értelmezését összekapcsolta a szó modern jelentésével, amely az értékek rendjében kitüntetett szerepet, s így mérvadó helyet biztosít annak, ami emberi. Innen visszatekintve olvashatjuk ma is Homéroszt, aki felfedezte, hogy a világ szép és leírásra érdemes, mert benne él az ember, az Európa nevű eszmetörténeti fogalom középpontja.