Jóllehet, a “Nagy 2003-as Áram-szünet” elég nagy káoszt okozott az Egyesült Államokban – és Kanadában -, a vita arról, hogy miként kellene biztonságosabbá tenni a villamos hálózatot, még mindig riasztóan alacsony feszültségen folyik. Szellemi áramkimaradásról tanúskodó állításokat tesznek olyan emberek is, akiknek pedig érteniük kellene a dologhoz.
|
Íme néhány ilyen kijelentés: “Az Egyesült Államok nagyfeszültségű rendszere a harmadik világéval van egy szinten.” Tévedés. “A megoldás elsősorban az lenne, ha több vezetéket építenének ki az áram továbbítására az ország különböző részei között.” Tévedés. “A hálózat korszerűsí-tése nagyon sokba fog kerülni.” Tévedés.
Az igazság a következő: Az Egyesült Államok nagyfeszültségű hálózata, jóllehet nem tökéletes, a legmegbízhatóbbak közé tartozik a világon. Persze az augusztus közepi áramszünet ijesztő volt, mi több, olyan sérülékenységeket hozott a felszínre, amelyeket nem értünk egészen. Bizonyos események szokatlan összejátszása esetén azonban még egy kifogástalan rendszer is csütörtököt mondhat. Nem árt továbbá történelmi távlatban nézni a dolgokat. A mostanit méretében megközelítő áramszünet utoljára 1965-ben fordult elő, amikor a Fehér Házban lakó texasit még Lyndon B. Johnsonnak hívták.
Új beruházásokra kétségkívül szükség van, de nem azzal a céllal, hogy a hálózat szomszédos szektorai között szorosabbá váljék az összeköttetés, és így több áramot lehessen továbbítani nagy távolságokra. Ez ugyanis csak növelné a dominóelv-szerű összeomlások kockázatát. “Ha a nagy viharban az egyik hegymászó megcsúszik, a többieket mind magával rántja” – fogalmaz Jim Letzelter, a Platts Research & Consulting, a McGraw-Hill csoporthoz tartozó, energetikai ügyekre szakosodott cég ügyvezető igazgatója.
Ami a hármas számú tévhitet illeti, a nagyfeszültségű hálózat megerősítése nem okvetlenül kerülne sokba. Míg az Electric Power Research Institute villamos ipari kutatóintézet szerint egy teljes körű modernizáció 50-100 milliárd dollárt emésztene fel az elkövetkező 5-10 évben, addig Thomas R. Kuhn, az Edison Electric Institute elnöke úgy véli, már azzal is nagyon sokat el lehetne érni, ha a hálózatra fordított beruházások éves összege a jelenlegi 3 milliárd dollárról 5 milliárdra nőne. Az összeg igen csekély ahhoz képest, hogy csupán az elmúlt három évben több mint 100 milliárd dollárért létesültek új erőművek. A villanyszámlán belül az áramtovábbítás költsége ma mindössze 7 százalék körüli tétel. A történtek után alighanem mindenki egyetértene azzal, hogy jobban megéri egy kicsivel többet fizetni, mint a sötétben izzadni – vagy legközelebb esetleg fagyoskodni.
|
POLITIKAI ZAVAR. Tény, hogy a hálózat korszerűsítésre szorul. Ennek azonban nem anyagi vagy műszaki akadályai vannak. Nem is az ötletek hiánya a gond. A fő probléma a politika. Miután a kongresszus nem hozott új törvényt, a villamos hálózat áldatlan csapdahelyzetben van a múlt vertikálisan integrált ágazata és a jövő horizontálisan integrált ágazata között. Az eredmény – mi más is lehetne – zavar. Senkinek nincs meg egyszerre az a felelőssége és az a támadhatatlan autoritása, amivel fel tudna lépni azért, hogy hálózat megbízhatóan működjék. A befektetőknek pedig nemigen akaródzik több pénzt áldozniuk a hálózatra, mert nem tudják, mi lesz a kimenetele az új szabályozás körül kialakult washingtoni patthelyzetnek.
Pedig létezik egy terv, amely részint nagyban segíthetne tisztázni a kompetenciákat a hálózat üzemeltetése terén, részint világos ösztönzőket teremtene a befektetésekhez. Ez a terv Pat Wood nevéhez fűződik, akit Bush elnök nevezett ki az országos energetikai szabályozó hatóság (FERC) élére. Wood tisztában van vele, hogy a nagyfeszültségű hálózat fő problémája abban rejlik, amit közgazdászok “a közvagyon tragédiájának” neveznek. Akár egy legelőt vagy horgásztavat, a hálózatot is “túlhasználják”, ha nincsenek hatékony eszközök, amelyekkel díjat lehetni szedni használatáért, vagy egyeseket ki lehetne zárni abból.
TERV. A FERC-terv értelmében 7 vagy 8 regionális szervezet jönne létre az áramtovábbítás irányítására, és ezek megkérdőjelezhetetlen jogkörrel rendelkeznének annak eldöntésére, hogy a körzetükön belül ki és mikor használhatja a hálózatot. További változtatásként az áramtársaságok vertikálisan kettéválasztanák magukat, elkülönítve az áramtovábbítást a termeléstől, aztán horizontálisan növekednének, akár új vezetékeket, akár új erőműveket létesítve. Ennek eredményeként javulna a hatékonyság, ami az energetikai minisztérium számításai szerint országos átlagban valamivel csökkentené a villamos áram fogyasztói árát. De ami ennél fontosabb, a változtatások mérsékelnék az olyan áramkimaradások kockázatát, amelyeket a befektetések elégtelen szintje, a rossz kommunikáció, a hozzá nem értés vagy az Enron-féle piacmanipuláció okozhat.
A közvagyon tragédiája jócskán felerősödött 1996 óta. Akkor ugyanis a FERC robbanást idézett elő a villamosáram-nagykereskedelemben azzal a rendeletével, amely szerint a közművek bizonyos díj fejében kötelesek lehetővé tenni, hogy a hálózatukon más társaságok is szállíthassanak áramot. Ezáltal megnőtt a rendelkezésre álló legolcsóbb erőművek kihasználása, ami levitte az áramköltségeket. Másrészt azonban bonyolultabbá vált a hálózat üzemeltetése. A termelés és a fogyasztás egyensúlyban tartása érdekében az egyes körzetek irányítóközpontjainak folyamatosan tárgyalniuk kell egymással, továbbá arra kell kérniük a szolgáltatókat, hogy növeljék vagy csökkentsék egyes erőműveik kapacitását, sőt, olykor arra is, hogy átmenetileg szüneteltessék bizonyos fogyasztók ellátását. Az amerikai hálózat azonban mintegy 120 irányítási körzetből áll, ráadásul ezek legtöbbjében az operátorok csak kérhetik a szolgáltatókat az ellátás módosítására, ilyen utasítást adni nincs joguk.
A FERC által javasolt, nonprofit alapon működő regionális szervezetek feladata az lenne, hogy a hálózat hozzájuk tartozó részét működtessék, miközben nem volnának annak tulajdonosai. A régiók drasztikus megnövelése és számuk leapasztása nyomán az egyes operátorok szélesebb körben láthatnák át intézkedéseik következményeit, s nem volna szükség annyi egyeztetésre a különböző körzetek között. Emellett a regionális operátorok teljes jogosítványt kapnának a területükön működő erőművek szabályozására, ideértve azt is, hogy szükség esetén elrendelhetnék új vezetékek létesítését. A FERC engedélyt akar a kongreszszustól arra is, hogy kijelölhesse az új vezetékek nyomvonalát, akár az érintett államok tiltakozása ellenére, visszaszorítva ily módon “az én kertemben ne legyen villanypózna” jelszóval fellépő lobbistákat.
TISZTA HELYZET. A bizottság terve nem teljesen parancsuralmi. Ahol lehetséges, ott engedi érvényesülni a piaci erőket. Mézesmadzagként van egy olyan eleme – és ez már a gyakorlatban is érvényesül -, hogy a szükséges új vezetékek építői többet számolhatnak fel az áramtovábbításért, mint amennyivel a szokásos megtérülési ráta elérhető. Megakadályozandó a rendszer túlhasználatát – és ezáltal az esetleges áramkimaradásokat -, a fogyasztóknak külön díjat kellene fizetniük, ha már túlterhelt vezetékeket használnak. A szisztéma előnye az, hogy kristálytiszta költségjelzéseket küld: ha bizonyos fogyasztóknak nagyon sokba kerül az, hogy túlterhelt vezetékeken keresztül szerzik be az áramot, akkor nyilvánvalóan új vezeték vagy új erőmű építése válik szükségessé a körzetben.
Közlekedési káosz New Yorkban. Nappali sötétség. |
Kérdés, miért nem megy át a kong-resszuson a FERC terve, ha egyszer értelmes megoldásokat kínál. Legfő-képpen azért nem, mert a megvalósí-tásának ugyanúgy volnának veszte-sei is, mint nyertesei. Az atlantai központú – bőkezű politikai adomá-nyozóként is ismert – Southern közüzemi holding vehemensen küzd a FERC ellen. Azzal érvel, hogy a reformok nyomán kimenne a régióból az olcsó áram, amivel fogyasztói rosszul járnának. A szkeptikusok szerint viszont a Southern fő aggálya az, hogy semmilyen módon nem szabályozott áramtermelő üzletága megszenvedné az olcsóbb középnyugati áram importját. “A verseny megjelenése nem kedvez egy olyan közműnek, amelynek 100 százalékos piaci részesedése van, mert a 100 százaléktól csak egy irányban lehet elmozdulni” – mondja egy szövetségi energetikai tisztviselő.