Marx Károlyról mondták egykoron, hogy Hegelt a fejéről a talpára állította. Leszállva ebből az éteri magasságból: a magát átlátszó trükkel “polgárinak” nevező magyar jobboldal nevetséges módon ragaszkodik ahhoz, hogy a fején álljon. Ez különösen szembetűnő most, amikor a nemzetközi konjunktúra hullámzására oly érzékenyen reagáló magyar gazdaság kénytelen szembenézi a valósággal.
SZORÍTÓ KÖRÜLMÉNYEK. Ez immár másodszor történik meg. Az már a világgazdasági és világpolitikai trendek kölcsönhatásának kegyetlen véletlene, hogy mindkét esetben balközép koalíciónak jut osztályrészül a kínos szembenézés. Az első esetben, 1994 és 1998 között ennek a terméke a Bokros-csomag volt. Fájdalmat és keserűséget hozott, és névadója durva papírba csavarta. Elkerülhetetlen megszorítások árán ugyan, de mégis ez a csomag mentette meg az országot a csődtől.
A Fidesz akkorra már végrehajtotta az európai politikatörténetben páratlan duplaszaltóját a radikalizáló baloldali liberalizmusból a jobbközép jobb széléig. A hatalomra kerülés érdekében még arra is vállalkozott, hogy ezt a piacgazdaság klasszikus szabályai szerint végrehajtott gazdaságkonszolidáló csomagot a jobbközép jobb szélén állva primitív (de hatásos) baloldali populista álláspontról bírálja.
Most nem kell megmenteni a csődtől az országot, de konszolidálásra ismét szükség van. Egyebek között azért is, mert a Fidesz kormányra kerülésének évében, 1998-ban az Egyesült Államok gazdasága 4 százalékkal, az Európai Unióé pedig 3 százalékkal nőtt, s ez némi ingadozással így is maradt három és fél esztendeig. Ám 2002 óta az amerikai gazdaság növekedése 2 százalék alatt van, az unióé pedig éppen csak eléri az 1 százalékot. A második balközép koalíció (igaz, későn alkalmazkodva a helyzethez) most mégis rászánta magát a korrekcióra.
A magyar jobboldal pedig azóta is fejen áll: ismét baloldali populista demagógiával támad. A mutatvány ezúttal nem lesz olyan hatásos, mint 1994 és 1998 között. Mégpedig elsősorban azért, ami napjainkban a kontinens két legfontosabb, gazdaságilag legerősebb államában, Németországban és Franciaországban történik. Berlinben és Párizsban egyaránt felismerték: a gazdaság (és ezen belül különösen a nyugdíjrendszer) nem képes elviselni a jóléti állam egyre fokozódó terheit. Ahhoz, hogy a szociális háló lényege sértetlen maradjon, megszorító jellegű reformokra van szükség.
Párizs persze nem Berlin, a franciák nem németek. Németországban balközép koalíció van hatalmon, Franciaországot a jobbközép kormányozza. A reformok általános iránya mégis nagyon hasonló. Berlinben és Párizsban egyaránt hosszú lejáratú reformokkal igyekeznek hatástalanítani a nyugdíjrendszer időzített bombáját. Feloldani a munkaerőpiac merevségét, csökkenteni a munkabérre nehezedő járulékokat, nehezíteni a jóléti szisztémát kihasználó visszaéléseket. Mindezt azért, hogy meg lehessen őrizni a jóléti állam lényegét, még mielőtt a mindkét esetben 10 százalék körüli munkanélküliség, az alacsony gazdasági növekedés (2003-ban Franciaországban várhatóan 1,8, a németeknél 1 százalék; 2004-ben 1,4, illetve 0,9 százalék) valamint a költségvetési deficit növekedése hatástalanná tenne minden beavatkozást. Arról a nem ciklusosan jelentkező, hanem állandóan növekvő fenyegetésről nem is beszélve, amit éppen a jóléti állam körülményei között a lakosság elöregedése jelent. Mind Franciaországban, mind Németországban 2040-ben a lakosság egyharmada 60 évesnél idősebb lesz.
A két, azonos típusú gondra lényegében azonos módszereket választó német bal-, illetve francia jobbközép példája arra int: valódi közép-politikusok tartózkodnak attól, hogy ideológiai szenvedély-injekciókkal mérgezzenek meg olyan típusú válságokat, amelyeket csak pragmatikus, csaknem matematikai hűvösséggel kidolgozott programmal lehet megoldani.
MINDENKI A HELYÉN. És a német kereszténydemokrata ellenzék, a CDU/CSU nem áll fejre és nem használ baloldali populista demagógiát. Természetéhez híven még keményebbé, radikálisabbá tenné a reformcsomagot, amelynek az ellenzéke is ott van, ahol lennie kell: Schröder pártjának a szakszervezeti balszárnyán.
A franciáknál a jobbközép természetesebben hordozza a jóléti állam szerkezeti átépítésének feladatát. Az ellenzék ezúttal is ott van, ahol lennie kell: a szocialista pártban és a szakszervezeti oldalon. Ott ezért a konfrontáció keményebb, az országot sztrájkok bénítják.
De mindenki a talpán áll. Mindenki az, ami.