Korszerű haderőre, a hadsereg átalakítására, modernizálására költeni kell, mégpedig sokat. Nem vall azonban a költségvetési források józan felhasználására az, ha a GDP meghatározott százalékában megállapított keretet a tárca kialakult haderő-fejlesztési koncepció nélkül használja fel – csupán azért, mert a megszabott mértékű ráfordítás “szerződéses kötelezettség”.
A jelenlegi védelmi felülvizsgálat kezdetén mind a tárca vezetése, mind az akkori vezérkari főnök hangoztatta: nem lesz újabb leépítés. Néhány héttel később a retorika úgy módosult, hogy a létszámleépítés nem célja a védelmi felülvizsgálatnak, bár nem kizárt, hogy egyes szervezetek létszámát csökkenteni kell. Az eddig egyetlen kézzelfogható eredmény mégis a koncepció nélküli létszámcsökkenés lett, amellyel a tárca meg sem várta a felülvizsgálat végleges eredményeit.
Pedig a tárcának vannak jelentős tartalékai is. A jelenlegi leépítés annyiban mindenképpen indokolt, hogy a legnagyobb pazarlás éppen az emberi erőforrásokkal való gazdálkodásban jelentkezik, mégpedig leginkább a jelenlegi leépítés által érintett minisztériumi és vezérkari szervezeteknél. A cikkben szereplő Horváth Szabolcs esete kitűnő példa erre. Hét év hivatásos tiszti szolgálat után a koszovói külszolgálat során tapasztalt kudarcra volt szükség ahhoz, hogy bebizonyosodjon: nyelvtudás nélkül még a szájhagyomány szerint magasan képzett és leleményes magyar tiszt sem képes színvonalas együttműködésre szövetségbeli kollégáival. A megoldás szintén jellegzetesen katonai: a legalábbis nyelvi szempontból alulteljesítő tisztet – mintegy jutalomképpen – kiemelik az aktív szolgálatból és olyan főállású nyelvtanfolyamra küldik, ami a civil állampolgár számára munka mellett is megfizethetetlen lenne. Ugyanakkor a megszerzett valódi ismereteket és teljesítményt az előmenetelnél, feladatszabásnál, vagy jutalmazásnál gyakran nem veszik figyelembe. A kialakult gyakorlat tehát erősíti is a kontraszelekciót, rombolva ezzel a többre képesek motiváltságát. Engedjék meg, hogy a saját – nem egyedi – esetemet mutassam be példaként.
Hivatásos pályámat, a Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett villamosmérnöki diplomával, 1992-ben kezdtem a Haditechnikai Intézetben. A katonai intézményben tett felsőfokú angolnyelv-vizsgára önerőből készültem fel. Miközben az albérletre valót fordításokkal és másodállással kerestem meg, 1999-ben munka mellett a Közgázon szereztem közgazdasági szakoklevelet. Ennek birtokában végül sikerrel pályáztam az egyesült államokbeli Naval Postgraduate School képzésére, ahol 2002-ben nemzetközi erőforrás-tervezés és menedzsment szakon újabb diplomát szereztem. Visszaérkezésemkor éppúgy 32 éves voltam, mint a cikkben szereplő Horváth Szabolcs. Három egyetemi oklevéllel, felsőfokú angolnyelv-tudással, és az Egyesült Államokban megszerzett kiváló nemzetközi hallgató díjjal azonban ugyanúgy nem számíthattam a megszerzett tudást és a megelőző tíz év szolgálat tapasztalatait figyelembe vevő beosztásra, mint a legtöbb tiszttársam, akik külföldön sikerrel szolgáltak, vagy eredményesen vettek részt valóban színvonalas képzéseken. Jelenleg rendelkezési állományban vagyok, és minden valószínűség szerint az újabb átszervezéssel egy időben, bár elvben attól függetlenül, ezzel hivatásos katonai pályafutásom végére értem.
A leírt és megtapasztalt eset ugyan nem egyedi, az emberi erőforrással való legnagyobb pazarlást azonban nem az ehhez hasonló esetekben látom. Az e téren folyó pazarlás sokkal inkább tetten érhető a Honvéd Vezérkarnál 2002 szeptembere óta rendelkezési állományban végzett tevékenységemben, ahol a Polgári-Katonai Együttműködési Osztályon az elmúlt kilenc hónap alatt érdemi feladatot nem kaptam, ezredesi rendfokozatú elöljáróm pedig anynyira nem volt tisztában azzal, mit lehetne rám bízni, hogy meglepődött, amikor kiderült, anélkül is tudok kétoldalasra fénymásolni, hogy ehhez valakitől segítséget kérjek.
A technikai eszközök beszerzése terén szintén hasonló pazarlás mutatkozik. A helyzetet súlyosbítja, hogy a védelmi felülvizsgálat munkálataiban részt vevő biztonságpolitikai szakértők a jelek szerint továbbra is csak a honvédség jövőbeli, idealizált feladataira vonatkozó közhelyekkel tudnak előállni, míg a laikusok számára is nyilvánvaló hiányosságok okaira nem tudnak, vagy nem akarnak magyarázatot találni, a mélyben rejlő valódi problémák helyett pedig előszeretettel azonosítják azok nyilvánvaló következményeit a bajok gyökereként. Így fordulhat elő, hogy minden esetben túlvállalásra hivatkoznak akkor, amikor a nemzetközi kötelezettségeinknek kellene eleget tenni, a haderőreform előrevitelének egyetlen útját pedig a védelmi költségvetés továbbduzzasztásában látják.
Nem szakítottunk még azzal a Varsói Szerződésből megörökölt hagyománnyal sem, hogy amikor nagy piros vaskockát ígérünk a Szövetségnek, már eleve kicsi kék fagolyóban gondolkozunk, hiszen – Deák Péter véleményét idézve – a NATO elvárásainak csak általában kell megfelelnünk. Ugyanez a gondolkodásmód figyelhető meg akkor is, amikor a korábban – vagy jelenleg még – jól teljesítő katonák jövőbe és hivatásba vetett bizalmát játsszák el ad hoc átszervezésekkel, leépítésekkel, vagy a munka- és lakáskörülmények javítására tett, soha be nem tartott ígéretekkel.
RÓZSÁS TAMÁS
Budapest