Lemondott posztjáról

a The New York Times főszerkesztője. Megtehette volna előbb is, május közepén, s akkor talán megdicsőülten távozhat.

 De nem, Howell Raines akkor még kitartott, elhárította magától a felelősséget azért, hogy egyik riportere szemérmetlenül kitalált, másoktól átvett, meghamisított sztorikat produkált. A botrány kezdetén a laptulajdonos is kitartott mellette. Azután jött egy újabb adagnyi leleplezés, s mire Raines lemondani kényszerült, a kínos esetek már a főszerkesztő vezetői stílusának egyenes következményeiként mentek át a köztudatba. Nem egyszerűen távozott, hanem megbukott. Valakinek el kellett vinnie a balhét ahhoz, hogy a nagy múltú lap nimbuszának a reparálása megkezdődhessen, s ezért már nem lehetett a felelősséget alsóbb szintekre taszigálni.

Valószínűleg ez a baj az Oktatási Minisztériumban kialakult helyzettel is. Ha az események tényleg odáig fajultak, hogy felelősöket kellett megnevezni, gyors egymásutánban többet is, akkor a tárca vezetője a klasszikus csapdahelyzetbe navigálta magát: ha tudott a dolgokról, az a baj, ha nem, akkor pedig az a kérdés, hogyan működhet így a minisztérium.

A felmérések szerint a Medgyessy-kabinet közmegítélésének jót tett, ahogyan és amilyen gyorsan a kormányfő rövidre zárta a korábbi kancelláriaminiszter körül kirobbant botrányokat. Most persze a kisebb koalíciós partner egyik erős emberéről van szó, így jóval bonyolultabb a képlet. De ellenzéki oldalon nagy erőket mozgósítottak, s több mint kínos lenne, ha még egy olyan ügy kerülne napvilágra a tárcánál, amely után felelősöket kell keresni.

A miniszterelnök és az SZDSZ egyelőre kitart Magyar Bálint mellett. Miként Arthur Sulzberger laptulajdonos is kitartott Raines mellett május közepén.