Időszerű téma ez, hiszen a rendszerváltást követő tízegynéhány évben immáron másodszor szoc-lib kormány irányítja az ország szekerét, s a gyeplőt – szép hasonlat! – a szocialisták fogják. Szalai Erzsébet most megjelent könyvének már a címe is (Baloldal – új kihívások előtt) érzékletesen fejezi ki e bonyolult és szövevényes helyzet egyik legfontosabb, megoldásra váró feladványát. A kiváltképpen társadalmi struktúra kutatásairól ismert szociológus markáns álláspontjaira, gyakran eredeti véleményére, írásaira mindig érdemes odafigyelni, még ha némely megállapítása nem csupán ellenfeleit, hanem elvbarátait is vitára, ellentmondásra ösztönzi. Nincs ez másképp e nívós cikkeket, beszélgetéseket, magvas eszmecseréket tartalmazó jelen kötetével sem, amelynek célja: “Összefoglalni a kritikai baloldalról eddig ťkihordottŤ gondolatait”. (Apró megjegyzés: az olvasó jobb tájékoztatására szolgált volna e publikációk megjelenési helyének, és főleg időpontjának feltüntetése.)
DEFINÍCIÓS NEHÉZSÉGEK. Kíséreljük meg ezen írások alapján megvilágítani, mit is jelent ma nálunk a baloldal, s kiket nevezhetünk baloldalinak. Nem szorul bizonyításra, hogy Szalai nehéz feladatra vállalkozott. E probléma megoldásához nélkülözhetetlen ugyanis feltárni a társadalmi szerkezet elemzése alapján, hogy a lakosság milyen rétegei, csoportjai képezhetik egyáltalán a baloldal társadalmi bázisát. A “megfejtést” azonban bonyolítja, hogy “mostanság sok baloldali csoportocska létezik”, miközben “a régi klasszikus munkásmozgalom hívószavaival a magyar munkavállalók nem szólíthatók meg”. Merthogy “azoknak a helyzete, akik munkaerejüket bocsátják áruba, rendkívül differenciált”. Fűzzük hozzá: az egykori “kizsákmányolt proletárok” helyébe mások léptek, hogy kik, az még nem egészen világos. Témánk szempontjából kiemelkedő jelentősége van szerzőnk társadalmi struktúrára vonatkozó hipotéziseinek, amelyek bizonyára közelebb hozzák a rejtvény megoldását. Így szólni kell a hatalmi elit laza halmazt alkotó középrétegéről, a hozzájuk sorolható kis- és középvállalkozókról, a magasan képzett állami alkalmazottakról és a sajátos helyzetű értelmiségiekről. S ami a lényeg: a középrétegek kettős helyzete, ami azt jelentheti, hogy egyfelől “speciális kizsákmányolók”, másfelől “speciális kizsákmányoltak”.
Ezután az elit, úgy is, mint Szalai vizsgálódásának kiemelt terepe, több szót érdemel, már csak azért is, mert helyzete, összetétele, állapota számottevően befolyásolja a baloldal minden érdemi vonását. Legfőképpen azért, mert “a magyarországi újkapitalizmushoz vezető konkrét elitcserét az államszocializmus belső ellentmondásai mellett a nemzetközi nagytőkések a munkával szembeni korlátlan előrenyomulása idézi elő”. A tőke nyomulása ellenére mégiscsak létezik baloldal, ámbár – s ez az eddigiekből is következik -“társadalmi bázisa nem homogén, belső érdekellentétek tagolják”. A bajokat tetézi, hogy nincs átfogó és főleg árnyalt társadalomképük – fűzzük hozzá: jövőképük sem, s ezért belső vitáik is légüres térben mozognak. A baloldalt megosztó viták tárgyai között külön említendő viszonyuk a globalizáció-kritikai nemzetközi mozgalomhoz, álláspontjuk a nemzeti avagy a nemzetközi tőke támogatását illetően, valamint a kapitalizmus és szocializmus “közötti” harmadik út elismerésében. A baloldal számára azért mégis a legfontosabb állásfoglalás az lenne, ha – a piacgazdaság tulajdonviszonyainak bírálatától nem visszariadva – elfogadná azt a ma csak ritkán idézett véleményt, hogy a kapitalizmus az emberiség történelmének talán mégsem a legvégső társadalmi formációja. Következésképpen a baloldalnak dönteni kell, hogy a kapitalizmus reformjára, avagy radikális átalakításra törekedjen-e.
|
A GYENGÉK OLDALÁN. E szép gondolatok megismerése után marad a kérdés, ki is napjainkban az “igazi” baloldali. Szalai válasza egyszerű és nagyszerű: a baloldali mindig a gyengék oldalán áll, az egyenlőtlenségek iránt rendkívüli érzékenységgel viseltetik, egyfajta plebejus elkötelezettség jellemzi. Erre azt mondhatnánk, hogyan is gyakorolhatja e magasztos erényeket az a baloldali rendszerkritikai értelmiségi a gyakorlatban, akinek a neoliberalizmus híveivel is szóba (szemben?) kell állni. No meg a független értelmiséginek könnyű (?), de mit tegyen az elkötelezett baloldali politikus, aki azt is tudja, hogy az idők során “mind az előjogok, mind a hátrányok egy önmagukat erősítő mechanizmus működésén keresztül halmozódnak”, viszont valamiféle tökéletes egyenlőségre még a legbaloldalibb kormány sem törekedhet. Következésképpen a szellemi baloldalnak az a dolga, hogy a gyengék és kirekesztettek védelmében szorgalmasan gyakorolja a “kritikai funkcióját”, míg a politikai baloldal, különösen, ha emiatt most “csúcshatalmi pozícióban van”, mérsékelje, tompítsa az egyenlőtlenségeket, javítsa a lemaradottak, kirekesztettek esélyeit, segítse a gyengéket, elesetteket. Tetszik, nem tetszik, ez a munkamegosztás a szellemi és a politikai baloldal között.
S ha végezetül Szalai Erzsébet írásaiból valamely tanulságot kívánunk levonni, azt a következtetését fogadjuk el, hogy a baloldali értékek “megvalósításának terepe csakis a közösség”, eszköze pedig “kizárólag a demokrácia lehet”. Az országnak mindkettőre szüksége van, úgy mint az éhezőnek egy falat kenyérre – hogy magasröptű költői képpel fejezzük be eszmefuttatásunkat.