Nemzetközi helyzet mindig van – mondhatjuk mostanában is ezt az azelőtt gyakran emlegetett nem éppen eredeti véleményt. Sőt, az új évezred sem hozott békességet. Gondoljunk csak a 2001. szeptemberi terrortámadásra, meg az iraki “villámháborúra”, annak kiszámíthatatlan következményeivel. Talán, ha megismerkedünk a birodalmak természetrajzával, többet tudhatunk meg arról, milyen mozgatóerők állnak ezen események mögött.
Ezért is üdvözlendő, hogy öt neves kutató – Gombár Csaba, Kende Péter, Lengyel László, Romsics Ignác és Szilágyi Ákos – közkinccsé teszi eszmefuttatásait a birodalmakról. A Nem élhetek birodalom nélkül című tanulmánygyűjtemény főleg arra próbál választ adni, hogy korunk birodalmai milyen helyet foglalnak el zűrzavaros világunkban és miképpen határozzák meg mind szűkebbé vált planétánk – és lakói – jelenét és jövőjét.
HIÁNYZÓ DEFINICIÓ. Vajon miért is érdemlik meg a birodalmak megkülönböztetett figyelmünket? Néhány magyarázat: meghatározóak a világ fejlődése szempontjából, mindig történik velük valami és így tovább. Jeles szerzőink ugyan igyekeznek, ám nem jutnak dűlőre a definíciókkal. Mármint azzal, mi légyen a pontos meghatározása magának a birodalomnak és az olyan rokonfogalmaknak, mint nagyhatalom, világhatalom, szuperhatalom, regionális hatalom. S ez nem is baj. Egyetértés van viszont abban, hogy ma már egyetlen globális hatalom, az Egyesült Államok uralja a földi tereket, mivel a másik szuperhatalom, a szovjet birodalom felbomlott. Következésképpen napjaink legizgalmasabb és legfontosabb problémája, hogy mit is kezd Amerika mint “privilegizált pozíciójú birodalom” óriási hatalmával, miként “viseli el” ezt az új állapotot, és hogyan tud hozzá alkalmazkodni, méghozzá mindannyiunk üdvére.
Nos, ebből már kaptunk szerény ízelítőt, s mégis nehéz megítélnünk, minek örüljünk, minek kevésbé. Itt van – vagy volt – ugyebár a már ezen írások után kitört iraki háború, ami felszínre hozta a korántsem örvendetes ellentéteket (nézeteltéréseket?) az Egyesült Államok és az ENSZ között. Az ENSZ ugyanis nem más, mint “majd’ 200 nemzet képviselőinek találkozóhelye”, hatásköre, befolyása pedig meglehetősen csekély. Ha pedig így állunk, el lehet ugyan filozofálgatni valamiféle világköztársaság létrejöttéről, sőt szükségességéről is, de ez még odébb van. Ami viszont számunkra is módfelett jelentős és időszerű probléma – erről az írásokban is szó esik -, hogy milyen jövő vár(hat) az Európai Unióra az egyetlen globális birodalom által uralt világban. Fennáll ugyanis a lehetőség, hogy az unió “nem áll össze egységes politikai entitássá, és megmarad kormányok közötti összehangoló szervnek”. “Ezzel pedig nem az a gond, hogy túl sok szabályozó hatalom van a szupranacionális intézményrendszer kezében, hanem túl kevés.” (Kende Péter) Ebben az esetben – tegyük hozzá – az amerikai birodalomnak nem lesz ellensúlya. Ez pedig nem kívánatos, legalábbis erre utalnak az EU-n – és a NATO-n – belüli nézeteltérések az iraki háborút illetően. Megfontolásra érdemes Lengyel László véleménye: “A(z amerikai) neoreaganista politika látszatra Irak megtámadása kapcsán jelentkezik, de valójában a tét a világrendszer átalakítása.” Bizony, valahol itt tartunk. Ezzel eljutottunk a tanulmányokban részletesen tárgyalt témához, a globalizáció és a birodalmak szövevényes viszonyának vizsgálatához.
MAGYAR MÚLT. Vázlatos ismertetésünkben hiba volna említés nélkül hagyni a magyar birodalmi gondolat viszontagságos történetét. Ma már inkább a feledés homálya borítja a XIX. század végére újjáéledt magyar nagyhatalmi terveket, azok felettébb kétes történelmi, ideológiai indokait. Éppúgy, mint a Rákosi Jenő által meghirdetett programot a “30 millió magyarról”, hogy ezzel országunk a Monarchia “természetes központjává” váljon. Sőt még Trianon sem oszlatta el sokak birodalmi álmait. Mint Romsics Ignác kifejti: ez idő tájt feléledt a magyar imperializmus legnagyratörőbb, leghírhedtebb változata, a turanizmus, amely a turáni népek, a mongoloktól a kínaiakig valamiféle magyarokkal való rokonságát hirdette. Szálasi Ferenc, a turanista gondolat híve sokat szónokolt a Kárpát-Duna élettérről és a náci megszállás után, már a “nemzetvezetői” szerepre készülve, a Kelet-ázsiai Nagytér Minisztérium tervén ábrándozott. A józanabb politikusok sem ekkor, sem korábban nem vonzódtak ugyan a turanizmushoz, a Szent István-i Magyarország újjászületésében viszont reménykedtek. Egyébiránt Hitler magyar helytartója, Edmund Veesenmayer nem osztotta a vélekedést, mivel a magyarokat “nemzeti életre is alkalmatlannak” tartotta. A háború után a magyar birodalmi gondolat elhalt, jóllehet időnként felmerült valamiféle regionális vezető szerep vágya. Az elmúlt 10-12 évben több már eltemetett, avítt, sőt ordas eszméről kiderült, hogy valójában tetszhalottak voltak, s koporsójukból kikelve ma ismét kísértenek közöttünk – olvassuk a történész dolgozatában. Fűzzük hozzá: reméljük, e kísértetek mielőbb visszatérnek koporsójukba.
Végezetül marad az alapvető dilemma, hogy merre is tart ez az egypólusú, zűrzavaros világrendszer. Biztos válasz híján és a jóslatoktól ódzkodva az elismert társadalomkutatók előszeretettel vázolnak fel elképzelhető forgatókönyveket. Idézzünk ezért Hankiss Elemér egyik legutóbbi írásában felvázoltak közül csupán négy lehetséges forgatókönyvet, illetve ellentétpárt. Íme: Új világrend vagy Új világzűrzavar; Pax Americana vagy Bellum Americanum; Gazdasági prosperitás vagy Gazdasági válság; Az információ kora vagy A dezinformáció kora. Hogy közülük melyik valósul meg és mindeközben mi is lesz a birodalmakkal, egyszer talán megtudjuk.