Az Európai Unió (EU) közös agrárpolitikája több mint negyven éves múltra tekinthet vissza. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején kialakuló szabályozásban – az akkori viszonyoknak megfelelően, vagyis az importfüggőség csökkentése érdekében – a hangsúly a termelés korszerűsítésén és növelésén volt. A célnak megfelelő eszközt a tagországok szakemberei a termékek végtelen mennyiségére garantált átvételi árban találták meg. Ez az expanzionista agrárpolitika azonban a hetvenes évek végére számos alaptermékből strukturális fölöslegek kialakulásához vezetett, és a közösség a nyolcvanas évek közepétől egyre súlyosabb konfliktusba keveredett az Egyesült Államokkal az exportpiacok megszerzéséért.
GYÖKERES ÁTALAKÍTÁS. A kereskedelmi háború elkerülése érdekében Brüsszel 1992-ben agrárpolitikája gyökeres átalakítására kényszerült. A közösség az addig folytatott politikát – amelyet a magas átvételi árakon keresztül gyakorlatilag a fogyasztók finanszíroztak – angolszász mintára fokozatosan egy, a termelőknek nyújtott, közvetlenül a költségvetésből fizetett támogatási modell irányába tolta el.
Mindezek után a kelet-európai volt szocialista országok csatlakozási kérelmei 1994 és 1966 között éppen abban az időszakban érkeztek be az unióhoz, amikor ennek az agrárpolitikai irányváltásnak az első nagyobb hulláma zajlott. Ez az időbeli egybeesés azért érdekes, mert míg az árakban megvalósuló korábbi támogatási rendszer a közvélemény számára jobbára átláthatatlanul működött, addig a közvetlen költségvetési támogatás már országokra, szektorokra, termelői csoportokra, sőt akár az egyes termelők szintjéig is lebontható, elemezhető – és a politikai harcban felhasználható. Azaz a nyugat-európai közvélemény éppen abban az időben szembesült az agrárszektornak nyújtott szubvenciók valódi nagyságrendjével, amikor a tíz közép- és kelet-európai tagjelölt jelezte EU-csatlakozási szándékát.
Magára valamit is adó szakembernek ennek láttán eszébe sem juthatott, hogy azt ajánlja: a közös agrárpolitikát, azaz a CAP-et változatlan formában terjesszék ki az új belépőkre. A bővítés mezőgazdasági fejezetére vonatkozó szakértői jelentések döntő többsége úgy vélte, egyfelől elkerülhetetlen a CAP további reformja, ám az új tagországok csakis fokozatosan integrálódhatnak az agrártámogatási rendszerbe. A társult országok agrárgazdaságának hiányos ismerete, a blokkszemlélet – illetve sokszor a keletiekkel szembeni előítélet és bizalmatlanság – oda vezetett, hogy a nyugati közvéleményben hamis kép alakult ki és kövesedett meg a közép- és kelet-európai mezőgazdaságról. Ez pedig azt sugallta, hogy a csatlakozók – egyenjogú tagság esetén – rövid időn belül elárasztanák termékeikkel az unió piacát, és anyagi csődbe döntenék a közös költségvetést.
Így történhetett meg, hogy miközben a liberális lobby – a keleti bővülés ürügyén – a CAP radikális átalakításért harcolt, azt az agrárlobbynak sikerült az 1992-ben elkezdett úton tartania. Ez annál is könnyebben ment, mert az 1992-es reform középtávon rendkívül sikeresnek bizonyult: a strukturális túltermelés csökkent, a készletek leapadtak, és az exportszubvenció eszközéhez is egyre ritkábban kellett nyúlni. A CAP második – az 1999-es Agenda 2000 című programban elfogadott – reformja tehát továbbra is megmaradt az árcsökkentés versus közvetlen támogatás modell alkalmazása mellett, “mindössze” tovább növelte a mezőgazdaságnak nyújtott támogatás “látható” részét. Ez viszont nem sok jót ígért a bővítés utánra, így érthető, hogy az uniós költségvetésbe nettó befizető tagországok politikusait egyre nagyobb szorongással töltötték el a célegyenesbe forduló csatlakozási tárgyalások.
TABUTÉMA. Mint az eddigiekből is kiviláglik: a CAP közvetlen támogatásainak kiterjesztése a leendő új tagokra tabu témának számított Nyugat-Európában. Aki figyelemmel kísérte az Európai Bizottságnak írt jelentéseket és a különböző Európai Tanács-ülésekről kiadott közleményeket, sajátos “kínlódásnak” lehetett tanúja: az uniós szakemberek 1994 és 2002 között rendre újabb és újabb közgazdasági indokot próbáltak találni arra, hogy megtagadják a tizektől a közvetlen támogatásokat. Ezeket az érveket azonban részben a szakemberek, részben az idő sorra megcáfolta, a bizottság pedig egyre nehezebben tudott kifogásokat találni. Mindezek után a 2002. januári Issues Paper elhozta az áttörést. Itt jelent meg először az az elemzés, amely szerint az egységes piacon – belátható időn belül – minden szereplőre nézve egységes szabályozórendszernek kell működnie. A tagjelöltek ettől fogva tudhatták, hogy csak idő kérdése, és megkapják a közvetlen támogatásokat. A végeredmény, azaz a csatlakozási tárgyalásokat lezáró tavaly decemberi koppenhágai csúcstalálkozón megszületett egyezség lényegében ismert. Azzal, hogy az EU az új tagok esetében hozzájárult a közvetlen kifizetések nemzeti büdzséből történő kiegészítéséhez, gyakorlatilag elismerte: mindazok a “közgazdasági” érvek, amelyek szerint alacsony szintről indítva kell bevezetni ezeket a támogatásokat, kizárólag költségvetési megfontolásból származtak. Ha netán ennél is továbbmennek, azzal nyilvánosan bevallották volna, hogy a keleti-európai – és általában az európai – mezőgazdaságról, illetve agrárpolitikáról olyan negatív közvélekedést sikerült kialakítani, miáltal az új belépők egyenrangú kezelése politikailag keresztülvihetetlenné vált.
Magyarországnak és a többi csatlakozónak azonban nem a jogos sérelmekkel – a másodrendű tagság vagy az egyenlőtlen verseny kérdésével – kell foglalkoznia. Végül is a nemzeti kiegészítésekkel együtt a kelet-európai gazdák 2011-től a nyugati társaikkal azonos mértékű támogatásokhoz jutnak. A koppenhágai egyezség, ha nem is teszi lehetővé a nyolcvanas évek végi termelési színvonal restaurálását, de legalább nem korlátozza a legfontosabb alapanyag-termelő szektorokat. A CAP ugyanis eredendően a vidéki táj “karbantartásáért” felelős ágazatokat támogatja: a segélyek zöme a földhasznosításban elsődleges szerepet játszó szántóföldi növényekre és a legeltetéses állattenyésztésre koncentrálódik. Magyarország – éghajlati okokból – sohasem fog a brit szigetekhez vagy a francia középhegységi tájakhoz hasonló dús legelőkkel rendelkezni, így Kelet-Európában a minőségi marhahústermelésnek sincs igazi hagyománya. A szántóföldi növények, azaz a gabonafélék, valamint az olaj- és fehérjenövények terén viszont igen jó lehetőségeink vannak, és az EU-csatlakozási szerződés ezek kihasználásában nem fogja korlátozni a termelőinket.
Nem véletlen tehát, hogy a 2004-ben hektáronként 39 ezer forintról induló támogatások miatt nem mentek utcára a gazdák. Bizonyára kiszámolták, hogy az elkövetkező években jelentős mértékben növelhetik a termelőtőkéjüket és a jövedelmüket. Ráadásul az EU-csatlakozással nem csupán a jelenlegi tizenötök, hanem a Magyarországgal egyszerre belépő, és földrajzilag elérhető közelségben fekvő országok piaca is megnyílik előttük. A következő években elválik, hogy a magyar mezőgazdaság ki tudja-e használni a 450 milliós uniós piac kínálta lehetőségeket, be tud-ja-e hozni évtizedes technológiai hátrányát, avagy továbbra is a politikai játszmák és a földspekuláció színtere marad.
JÖN A VIDÉKFEJLESZTÉS. Ami a CAP, illetve a közvetlen kifizetések jövőjét illeti, hálátlan dolog lenne jóslásokba bocsátkozni. A közös agrárpolitika négy évtizedes történetéből mindenesetre annyi tanulság bizonyosan leszűrhető, hogy támogatás nem vész el, csupán átalakul. Negyven esztendő bőséges juttatásai földben, épületben, gépben, állatban és egyéb termelőeszközben tőkésedtek. Nincs az a politikai erő, amely a nyugat-európai agrártermelők (és földtulajdonosok) vagyonát képes lenne – a támogatások megvonásával – rövid időn belül jelentősen leértékelni. Lehet, hogy a világkereskedelmi tárgyalások, vagy a belső agrárreform-törekvések miatt a közvetlen kifizetések idővel csökkenni fognak, de ez össze fog kapcsolódni az úgynevezett második pillér, vagyis a széles értelemben vett vidékfejlesztés növekvő támogatásával. A pénz nagyjából ugyanoda kerül – igaz egyre inkább nemzeti társfinanszírozás kíséretében.