Párizs nagy kegyesen lezártnak tekinti, és talán már nem is haragszik annyira az azt aláíró közép- és kelet-európai vezetőkre. Mi több, a napokban Párizsban járt Medgyessy Péterrel tárgyalópartnerei állítólag ennél jóval többet is érzékeltettek: Jacques Chirac köztársasági elnök ma már aligha fogalmazna olyan élesen, mint bő két héttel korábban, amikor az Európai Unió brüsszeli csúcstalálkozóján gorombán kioktatta az iraki háború ügyében “felelőtlenül és neveletlenül” állást foglaló tagjelölteket.
Ennél határozottabb visszakozást aligha érdemes várni Franciaországtól. Annál is kevésbé, mert az ENSZ Biztonsági Tanácsában mindeközben zajlik a küzdelem, amelynek tétje nem kevesebb, mint a transzatlanti kapcsolatok jövője. Párizs azt ígéri, hogy megvétóz minden olyan határozattervezetet, amely ultimátumszerű felhatalmazást ad az Irak elleni háborúra. Válaszul Washington a kétoldalú kapcsolatok “megfagyasztásával” fenyegetőzik.
Az amerikai-francia szembenállás persze az eseményektől függően akár néhány hónapon belül ismét szövetségesi kapcsolattá szelídülhet. A diplomáciában ugyanis nem szokás sokáig emlékezni minden – a nagy nyilvánosságnak szánt – szóra, sőt túlságosan “mellre szívni” sem érdemes azokat.
Budapest például már a Chirac-nyilatkozat elhangzásakor is visszafogottan reagált. Nyilván ennek is köszönhető, hogy az ominózus kifakadás után éppen a magyar kormányfő volt az első vezető térségünkből, aki tárgyalóasztalhoz ült a francia elnökkel. Akárcsak az, hogy Chirac éppen vele “üzente meg” az alig két hete még az ellenkezőjével megfenyegetett uniós tagjelölteknek: Párizs nem gördít akadályt az EU bővítése elé. Medgyessy jutalma akár az is lehet, hogy a feszült transzatlanti viszonyban is közvetítő szerephez jut. Ez esetben utólag igazolást nyerne a “nyolcak levelének” aláírása – legalábbis, ami Washington rokonszenvét illeti -, egyúttal kifizetődne az európai önmérséklet is.