Noha a politikai szereplők manapság előszeretettel hivatkoznak erkölcsi törvényekre és szabályokra – lásd a miniszterelnök kémelhárítói múltja kapcsán kibontakozott fejleményeket -, fontos, a társadalom, a gazdaság jövőjét alapvetően meghatározó kérdésekben ez a dimenzió egyáltalán, vagy csak nagyon kis mértékben kap teret a közbeszédben. Bátran kijelenthetjük, a közvélemény szemében az adózás ma nem hordoz morális tartalmakat, annak ellenére nem, hogy közismert: a munkavállaló korú lakosság legalább egyharmada jövedelmének jelentős részét eltitkolja. Az alacsony hivatalos jövedelem és a növekvő vagyon nálunk nem számít ellentmondásnak. Általános a nézet, miszerint a közvélemény az adóelkerülést azért nem ítéli el, mert a jelenlegi terhek túlzóak, hiszen az átlagos jövedelmet 55 százalékos elvonás terheli, s az emberek inkább a magas adókat kivető államot ítélik el, mint az adófizetést elkerülő állampolgárt. Pedig az elv egyszerű: aki közjavakat fogyaszt, annak adóznia is illik.
KÖZTEHERVISELÉS. Hazánkban a költségvetési bevételek alapvetően négyfélék: a fogyasztáshoz kapcsolódó adók (áfa), a személyi jövedelemadó, a tőkét, pontosabban annak hozadékát terhelő adó, valamint a különféle – egészségügyi, társadalombiztosítási – járulékok. A költségvetési bevételek legnagyobb része nem a jövedelmek, hanem a fogyasztás megadóztatásából származik, míg a munkajövedelmet terhelő elvonások legjelentősebb tétele nem a központi költségvetésbe befizetett, és a közkiadások forrásául szolgáló adó, hanem az egészségügyi ellátást és a nyugdíjrendszert finanszírozó járulék. Ennek nagyobb részét a munkáltatók fizetik be a társadalombiztosítási alapokba, nyugdíjat és szociális juttatást vásárolva alkalmazottaiknak. Ezek a járulékok a bér szerves részének tekinthetők, hiszen egyértelműen bérköltségek, elválaszthatatlanok az alkalmazott bruttó bérétől, noha abban nem jelennek meg. A személyi jövedelemadó-befizetések legnagyobb része a közepes jövedelmű rétegektől, közalkalmazottaktól és a nagyvállalatok alkalmazottaitól származik, mivel nekik nincs lehetőségük kibújni az adófizetés alól.
|
Az adórendszer ma másképp kezeli a tőke-, illetve munkajövedelmeket. Míg az utóbbiaknál érvényesül a progresszivitás, a tőkejövedelmeknél fordított a helyzet. Az alultőkésített, kis cégek jövedelme magasabb kulccsal adózik, mint a nagyvállalatok nagyobb profitja (lásd a táblázatot).
Az adórendszer itt a profit relatív nagyságát nézi, minden más esetben azonban az abszolút értékét. A tőkejövedelmek adókulcsa alapesetben sokkal alacsonyabb, mint a munkajövedelmeké: 18 százalékos társasági adó és 20 százalékos osztalékadó, ami összességében 34,4 százalékos terhelésnek felel meg, azoknál az alultőkésített cégeknél azonban, ahol a kifizetett osztalék meghaladja a saját tőke 30 százalékát, 2003-tól 35 százalékos társasági adót kell fizetni, így az adó itt 48 százalék. Mindezeken túl az osztalék felvevőjének 2003-ig 11 százalékos egészségügyi hozzájárulást is kellett fizetnie.
KÉNYSZERBŐL. A 48 százalékos adó azonban némi “számlamozgatással” jelentősen csökkenthető. Éppen ez váltotta ki a kényszervállalkozások megjelenését, hiszen a tőkejövedelmek “eltüntetése” összehasonlíthatatlanul egyszerűbb, mint a munkajövedelmeké. A kényszervállalkozás a hazai tulajdonú kisvállalkozásoknál általános megoldásnak számít, de multinacionális nagyvállalatoknál is előfordul, hogy alkalmazottaikat számlázásra kényszerítik, így nem profitjuk adóján, hanem bérköltségeiken igyekeznek spórolni. Valószínűsíthető, hogy az így kifizetett “alvállalkozói díjak” nagy része eltűnik az adóhatóság szeme elől.
Az eva bevezetése több mint 40 ezer cég adóterhelését csökkentette jelentős mértékben, de ez a lépés egyben újabb kiskapukat nyitott, tovább növelve a rendszer ellentmondásait. A kétféle társasági adó szintjének jelentős különbsége miatt legalizálttá válhat a “számlagyártás”, amit még vonzóbbá tesz az, hogy az evás cég számlája után a számlát befogadó cég visszaigényelheti az áfát, miközben azt a számlakibocsátónak nem kell befizetnie.
Nagy kérdés, hogy kimutatható-e a magyar gazdaságban az eltitkolt jövedelem nagysága. Induljunk ki abból, hogy a munkavállalók közül a közalkalmazottak – mintegy 700 ezer ember – és a nagyvállalatok dolgozói vallják be hiánytalanul jövedelmüket. Így arra jutunk, hogy a 3,8 millió magyar munkavállaló 37 százaléka vallja be hiánytalanul jövedelmét. Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy az összes munkavállaló 30 százaléka, azaz 1,2 millió munkavállaló jövedelmének kétharmadát vallja be, míg másik 30 százalékuk, vagyis további 1,2 millió pedig mindössze egyharmadát (mindenki hallott már olyan cégekről, ahol a dolgozók egy részének “zsebbe” fizetnek). A foglalkoztatottak alacsony száma és európai összehasonlításban népességen belüli alacsony aránya miatt feltételezhetjük, hogy van legalább 500 ezer munkavállaló, akik – valószínűleg alacsony és talán alkalmi – jövedelmüket teljes egészében eltitkolják. A Statisztikai Hivatal (KSH) számításai szerint 2002-ben a bruttó átlagkereset 122 ezer forint, a nettó pedig 79 ezer forint volt. A bérből származó jövedelmek tömege éves szinten ennek alapján így 5640 milliárd forintot tesz ki. A munkáltatók által fizetett járulék a PM adatai alapján 2260 milliárd forint. Az eltitkolt jövedelmek tömege a fenti becslésünk szerint elérheti a 2000 milliárd forintot.
Ha ezeknek a feltételezéseknek megfelelően súlyozva számolunk a 79 ezer forintos nettó átlagbérrel és a 3,8 millió munkavállalóval, azt kapjuk eredményül, hogy a legális és a be nem vallott jövedelmek tömege éves szinten közel 10 ezer milliárd forint lehet, ami átlagosan 30 százalékos, havi 41 ezer forintos nettójövedelem-eltitkolást jelent.
Ezek után fel kell tennünk a kérdést, igazságosabb-e, ha a nagyobb jövedelemmel rendelkezők magasabb kulccsal adóznak, de a bonyolult és eltérő kulcsokat alkalmazó adórendszerben jövedelmük egy részét könnyen el tudják titkolni, vagy az felel meg jobban igazságérzetünknek, ha minden jövedelmet azonos nagyságú kulcs terhel, de a szigorú ellenőrzés miatt sokkal kevesebben tudnak kibújni a közteherviselés alól.
A lineáris adóztatás elleni legfőbb érv, hogy nem tesz eleget a közteherviselés elvének. Valójában azonban azonos kulcsok alkalmazása esetén a nagyobb jövedelműek arányaiban ugyanannyit, nominálisan azonban több adót fizetnek, hiszen adóalapjuk nagyobb. A közteherviselés és az igazságosság szempontjai sokkal inkább érvényesülnek akkor, ha senki nem tudja jövedelmének akármilyen kis részét kivonni az adózás alól, mintha adóelkerülésre ösztönző progresszív kulcsok vannak érvényben.
MODELLEK. Európa leggazdagabb országaiban a közvélemény elfogadja a progresszív és magas kulcsokat, cserébe elvárja a magas színvonalú szociális ellátást, a jóléti állam szolgáltatásait. Ezzel szemben a periféria egykor elmaradott, de ma gyorsan fejlődő országai, mint Írország és Észtország, a kevésbé progresszív vagy lineáris kulcsok mellett döntöttek. Írország nemzeti összterméke 10 év alatt a duplájára nőtt, s valószínű, hogy gyors gazdasági növekedése nem független az alacsony adóktól. A jövedelem jellegétől független egységes adókulcsra jó példa Észtország, ahol a személyi jövedelemadó és az osztalékadó kulcsa a jövedelem nagyságától függetlenül 26 százalék, társasági adó egyáltalán nincs, a társadalombiztosítási járulék pedig a munkajövedelmek 30 százaléka, amelyet ott a munkáltató fizet a munkabéren felül. Lengyelországban az elmúlt években az addig a munkáltatók által fizetett járulékokat beépítették a fizetésekbe, “felbruttósították” a béreket.
POTYÁZÓK. Magyarországon az átlagpolgár nem is lát kapcsolatot – vagy inkább negatív összefüggést érzékel – adózás és szociális juttatások között. Érdekes viszont, hogy utóbbit az állampolgárok zöme alanyi jogon kötelezően folyósítandó ellátásnak tartja, de természetesnek veszi az adófizetés elkerülését, vagyis az igénybe vett szolgáltatásokért nem fizet, netán másokkal fizetteti azt meg. Egyszerűbben kifejezve: aki tud, potyázik az állam számlájára, ám valójában polgártársai – ha úgy tetszik, szomszédja, barátja, édesanyja, nagyapja – kárára teszi ezt.
A megoldás olyan adórendszer lenne, amely az azonos jövedelmeket azonos kulcsokkal terhelné, miközben az adóelkerülésre szolgáló kiskapukat becsukná, ellenőrizhetőbb, zárt rendszert hozva létre. Ennek során három alapelvet kell szem előtt tartani:
• Minden jövedelem azonos kulccsal adózik, azonos mértékű adó terheli a munka- és a tőkejövedelmeket is.
• A jelenleg a munkáltató által fizetett járulékokat beépítik a bruttó bérbe, az alapellátást biztosító járulékokat a munka- és a tőkejövedelmek után is adóként szedik be.
• A rendszer figyelembe veszi és automatikusan ellenőrzi a vagyongyarapodást.
Az adócsökkentés akkor érzékelhető mértékű, ha a jövedelmeket terhelő elvonás nem haladja meg az 50 százalékot, sőt közelebb van a 40-hez. Bruttósított bérek esetén 20 százalékos jövedelemadó és az adóval csökkentett bruttó bér 30 százalékára rugó társadalombiztosítási járulék mellett az összes elvonás 44 százalék.
A tőkejövedelmek adójának egyik része a társasági adó, amelynek kulcsa ma 18 százalék. Ha a személyi jövedelemadó kulcsa 20 százalék, annak érdekében, hogy megvalósuljon a jövedelmek azonos adózásának elve, a társasági adó kulcsát is egységesen 20 százalékban kellene megállapítani. Ez – az alultőkésített cégeket terhelő diszkriminatív osztalékadó miatt – a legtöbb magyar vállalkozónak egyértelműen kedvezőbb lenne a jelenlegi helyzetnél, a multinacionális nagyvállalatokat viszont hátrányosan érintené, amit azonban kompenzálna a bérköltségek relatív csökkenése.
Az igazságosság és a szolidaritás elve alapján elvárható, hogy az állami nyugdíj és az egészségügy finanszírozásában a tőkejövedelmek is részt vegyenek. De mivel a tőke nem megy nyugdíjba és betegszabadságot sem vesz ki, valamint munkanélküli- segélyért sem folyamodik, indokolt, hogy a tőkejövedelmeket terhelő adók másik része – az osztalékadó – valamivel alacsonyabb legyen, mint a munkajövedelmeket terhelő “második láb”, vagyis az egészségügyi és nyugdíjjárulékok. Az osztalékadó kulcsa ma is 20 százalékos, ez alapellátás finanszírozására indokolt lehet. Ezek az adók azonban változatlan kulcs mellett a jövőben az állami egészségügyi és nyugdíj alapellátás finanszírozására csoportosíthatók át. Ezt a szolidaritási elv mellett az is indokolja, hogy elvileg állami alapellátásra a kizárólag tőkejövedelemből élő állampolgár is jogosult, tehát elvárható, hogy hozzájáruljon annak finanszírozásához.
Számításaink szerint – az alacsonyabb adóterhelés és a szigorúbb ellenőrzés következtében – 20 százalékos személyi jövedelemadó mellett az állami bevétel közel 50 százalékkal haladná meg a 2001-es 1250 milliárdot, miközben a társadalombiztosítási pénztárak bevételei kismértékben elmaradnának a jelenlegi szinttől. Számításaink során feltételeztük, hogy az adókönnyítés hatására jelentősen nő a bevallott keresettömeg. Nézzük meg, az adócsökkentést milyen ellenőrzéssel lehetne összekapcsolni, hiszen ha az adócsökkentés után nem folyik be ugyanannyi adóbevétel, mint előtte, akkor államcsőd következhet be.
Három terület – az ingatlanváltozások, az autóvásárlások és a hiteltörlesztések – figyelésével és adataik összevezetésével, zárt rendszerbe építésével képet kaphatnánk a jövedelmek áramlásáról, s ellenőrizhető lenne a vagyongyarapodás (lásd külön). Megjegyzendő, hogy az APEH utazási irodáknál lezajlott vizsgálata éppen a jövedelmi helyzet és az életmód összevetését célozta, ami elvileg logikus lépés lenne, ha a játékszabályokat előzetesen meghirdették volna.
Végezetül két dolgot kell megvizsgálni. Egyrészt azt, miként hatna a nettó jövedelmekre a különböző kereseti kategóriákban a bruttósítással és a vagyonnövekmény ellenőrzésével egybekötött adócsökkentés, másrészt azt, milyen makrogazdasági hatással járna a reform.
POZITÍV HATÁSOK. Az adókulcsok csökkenése makrogazdasági szinten nem vezetne a vásárlóerő növekedéséhez, hiszen többletpénz nem kerül a gazdaságba, az eddig bújtatott jövedelmek legalizálódnak. A rendszer a ma is magas bruttó bérrel bejelentett alkalmazottak esetében reálbér-emelkedéssel járna, ami pozitívan hatna a versenyképességre, hiszen úgy menne végbe, hogy közben a munkáltatói terhek a legalacsonyabb fizetési kategória kivételével nem növekednének. Kérdés, miként reagálnának erre azok a cégek, amelyek jelenleg alkalmazottaik egy részét kényszervállalkozóként foglalkoztatják, annál is inkább, mert az idei évtől bevezetett eva a kisvállalkozások számára kedvező adótételeivel megnehezíti a kényszervállalkozók visszatérését a munkavállalói szférába. Ebben a piaci szegmensben valószínűleg egy-két évig tartó tisztulási folyamat eredményeképpen alakulnának ki a piaci értéket tükröző bérek. A – talán pozitív tapasztalatokat is eredményező, de jelenlegi formájában adóvisszaélésekre is használható – evát tevékenységi körhöz kötve és az áfa hatálya alól kivonva lehetne beilleszteni az új rendszerbe.
A rendszer nyertesei egyértelműen azok lennének, akik eddig magas bruttó fizetéssel voltak bejelentve, hiszen egy 400 ezer forintos havi bruttó bér nettó jövedelme az átalakítás után 301 ezer forint lenne, szemben az eddigi 213 ezerrel. A minimálbérek értékének megőrzése azonban újabb emelést tenne szükségessé. Viszont az eddig alanyi jogon járó juttatásokat így már tényleg a valóban rászorulókra lehetne korlátozni.
Az átalakítás a legalacsonyabb bérkategóriában negatívan hatna a versenyképességre, ezt azonban részben ellensúlyozná a kis- és közepes vállalkozások adóterheinek csökkenése. A szociálpolitika hatékonysága a rendszer átláthatóságának növekedésével arányosan javulna, mivel egyértelművé válna, valójában mennyien dolgoznak minimálbérért. De ez a lépés elkerülhetetlen, hiszen a minimálbér adómentessége az adóelkerülés egyik táptalaja, ráadásul a közteherviselés elvével sincs összhangban. A költségvetés nyugdíjkiadásai mindeközben jelentősen nőnének, mivel azokat a nettó bérek növekedése alapján is indexálják. Az is kérdés, milyen hatással lenne a változtatás a fogyasztói szokásokra, valamint a megtakarítások szerkezetére. Úgy véljük: a magasabb nettó (elkölthető) jövedelmek az érintett rétegeknél nemcsak a fogyasztást, hanem a megtakarításokat is növelnék.
Egy azonban biztos: a morális hatás kedvező lenne. Sokan vannak ma, akik nem hajlandók és nem is képesek az irreálisan magas adókat leróni, de többet fizetnének, ha tudnák: nyugodtan alhatnak, sem az adóhatóságtól, sem betegségtől, sem a nyugdíjas évektől nem kell félniük – és ehhez sem hazudni, sem törvényt sérteni nem kell. Az idén elmaradt az ígért adóreform, talán jövőre szerencsésebbek leszünk.