Diplomáciai körökben gyakran mondják, hogy a pénz a politika anyateje. Manapság úgy tűnik, a pénz a nagyhatalmi diplomáciának is a nektárja.
Miközben George W. Bush elnök minden erővel igyekszik támogatást szerezni az Irak elleni háborúhoz, amerikai diplomaták egyre nagyobb kísértést éreznek meglobogtatni Uncle Sam csekkfüzetét, egyszersmind azt is sugalmazni, hogy aki most Amerikával tart, annak ez busásan megtérülhet a jövőben. Az ilyen barátszerzési törekvések az ENSZ Biztonsági Tanácsában váltak a leglátványosabbá, ahol ugyebár az Egyesült Államok szeretne olyan határozatot elfogadtatni, amely lehetővé tenné a katonai fellépést Szaddam Huszein ellen. A pénzügyi ígéretek alkalmazásának kényszere azonban túlmutat a BT-ben folyó vitán. E “dollárdiplomácia” Washington egyik fő problémáját érinti, nevezetesen azt, hogy az Egyesült Államoknak igen kevés barátja van.
GeorgeW. Bush. Amerika magára maradt.
ARROGANCIA. Az amerikai kormányzat diplomáciáját két esztendeje olyasfajta texasi magabiztosság jellemzi, amelyet Bush hívei az üdítő szókimondás megjelenésének, a hagyományos szövetségesek közül azonban többen is arroganciának tartanak. Ám sokkal többről van szó, mint stílusbeli különbségekről. A globális egyezményekből való kivonulással, valamint a régi szövetségesek nézeteinek lekezelő semmibe vételével Bush és csapata a külpolitika terén leplezetlenül unilaterális álláspontra helyezkedett, alaposan felbőszítve ezzel a világ nagy részét.
Az, hogy e magatartás mibe kerül, most kezd láthatóvá válni, amikor a Fehér Ház a szövetségesek felsorakoztatásán erőlködik, és jobb híján olyan országok vezetőinek fogadásával próbálja demonstrálni koalíciója erejét, mint Lettország és Bulgária. “Megnehezítettük a dolgunkat a fölényes viselkedéssel” – szögezi le Samuel R. Berger, Bill Clinton volt elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadója.
Bár a végső “árat” ma még senki nem ismeri, máris bizonyos, hogy a kormány által fizetendő számla mellbevágóan borsos lesz. Bush munkatársai február végén megszellőztették, hogy az iraki hadjárat költsége meghaladhatja a 95 milliárd dollárt. Az első Öböl-háború úgy került 75 milliárdba, hogy ebből mintegy 70 milliárdot a szövetségesek fizettek. “Irak újjáépítése tartós elkötelezettséget fog igényelni sok nemzettől, köztük a miénktől is” – jelentette ki Bush egy február 26-i beszédében. A helyzet azonban az, hogy az Egyesült Államoknak minden valószínűség szerint egyedül kell majd viselnie a békefenntartás és az újjáépítés terheinek nagy részét, vagyis a költségek zöme az amerikai adófizetőkre hárul.
Az is igaz persze, hogy egy széles koalíció létrehozásának gondolata egyáltalán föl sem merült. Szemben a Sivatagi Vihar hadművelettel, amely válasz volt Kuvait iraki lerohanására, most megelőző jellegű akcióról van szó. Arról nem beszélve, hogy miközben Bush az Irak elleni amerikai csapást támogató “önkéntesek koalíciójáról” beszél, az Egyesült Államok a döntés órájának közeledtével még mindig nagyon kevés szövetségest tudhat maga mellett. Az pedig, hogy Washington megvásárolja egyes országok “hűségét” erre az egyetlen alkalomra, nagyon messze van egy összetartó és a közös ügy iránt elkötelezett csoport kialakításától.
A Bush-kormányzat Irak-politikája következtében Washingtonnak az a hosszabb távú célkitűzése is veszélybe kerülhet, hogy elvesse a reformok magjait a közel-keleti térségben. Amennyiben Irak szomszédai végül jogtalannak ítélik a katonai beavatkozást, az a radikalizmus gyengülése helyett éppen annak erősödéséhez vezethet. “A kormány Közel-Kelettel kapcsolatos szándékait sokkal nehezebb lesz megvalósítani, ha Amerikát nem partnernek, hanem idegen hatalomnak tekintik” – figyelmeztet a kockázatra a külügyminisztérium egyik volt munkatársa, Jon B. Alterman.
PAKISZTÁN HASZNA. A most folyó nemzetközi alkudozás bizonyos értelemben a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokra vezethető vissza. Az afganisztáni tálib rezsim elleni háború megindításakor a Fehér Ház úgy döntött, ki kell terjesztenie baráti körét, és ennek megfelelő bőkezűséget tanúsított új szövetségesei iránt, Tádzsikisztántól a szegény afrikai országokig. Valamennyiük közül a nyomorgó Pakisztán járt a legjobban, amely kulcsszerepet játszott a tálibok elleni háborúban. Pervez Musarraf rezsimje hirtelen megszabadult az atomfegyver-kísérletek miatt érvényben lévő szankcióktól, mi több, az Egyesült Államok és más országok egyúttal átütemezték 12,5 milliárd dollárnyi adósságát is. Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően az addig hitelekből élő Pakisztán jelenleg már szerény folyómérleg-többletet tud felmutatni.
Csakhogy a Fehér Ház számára ma sokkal nehezebb feladat globális támogatást szerezni Irak fegyveres leszereléséhez. Sokhelyütt kétségbe vonják a vállalkozás jogosságát, és az országok egy jelentős tábora – élén Franciaországgal – súlyos következményektől tart abban az esetben, ha az Egyesült Államoknak sikerül politikailag elfogadható eszközzé tennie a megelőző jellegű katonai támadást. Ugyanígy félnek attól is, hogy a Közel-Kelet destabilizálódása drámaian megnöveli a veszélyhelyzetet ahhoz képest, amit ma Szaddam jelent. Magán a térségen belül pedig – ahol az 1991-es Öböl-háború óta az iraki vezér hatalmának és az általa képviselt fenyegetésnek a gyengülését tapasztalják – olyan erőteljes az amerikai invázióval szembeni ellenállás, hogy már több ország is korlátozta az Egyesült Államok hadseregének jogát a helyi támaszpontok használatára.
A szövetségesek csekély számát tekintve nem csoda, hogy Washington részint támogatási ígéreteket lebegtet, részint hajlik rábólintani a kompenzációs igényekre olyan országok – Egyiptom, Izrael, Törökország és Jordánia – részéről, amelyek a háború esetére tetemes gazdasági károkat jósolnak maguknak. “Ha valaki tudja, hogy szükséged van rá a terved végrehajtásához, nyilván emeli az árat” – mondja Chester A. Crocker, az amerikai külügyminisztérium volt magas rangú tisztviselője.
CSEKKFÜZET-TÖRTÉNELEM. A Bush-kormányzat határozottan tagadja, hogy pénzért vásárolna ENSZ-támogatást vagy hadászati pozíciókat. “Az elnök nem valamit valamiért ajánl” – hangoztatja Ari Fleischer, a Fehér Ház szóvivője. Szó, mi szó, a politikai célzatú segélynyújtás korántsem Bushék találmánya. A clintoniták jelenleg vehemensen bírálják Busht, amiért kénytelen a zsebébe nyúlni, holott az előző adminisztráció idején dollármilliárdokat adtak Észak-Koreának, hogy szüneteltesse nukleáris programját. Kénytelenek voltak szemet hunyni akkor is, amikor az orosz kleptokraták lenyúlták a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF) érkező, jórészt amerikai hozzájárulásból származó pénzeket. “A csekkfüzet-diplomácia egyidős a csekkfüzettel” – fogalmaz Helmut Sonnenfeldt volt külügyminisztériumi tisztviselő.
A katonai szövetkezés mögött rejlő pénzügyi alkudozás az amerikai-török tárgyalások során került a leginkább felszínre. Igaz, a dolgok pillanatnyi állása szerint egyelőre hiábavalónak bizonyult minden ígéret, hiszen az ankarai parlament március elsején elutasította, hogy az Egyesült Államok 62 ezer fős haderővel Törökország felől északi frontot nyisson Irak ellen. Pedig Washington kész volt igen mélyen a zsebébe nyúlni. Tekintettel az erősen háborúellenes közvéleményre és a gazdaság válságos helyzetére, a török kormány kezdetben minimum 35 milliárd dollárt kért az amerikai csapatok állomásoztatásáért. Ebből ugyan engednie kellett, de így is kiharcolt egy olyan csomagot, amely 20 milliárd dollárnyi készpénzt és hitelt tartalmazott, ezen felül bizonyos katonai támogatást a NATO-tól, valamint biztosítékot arra, hogy az iraki kurdokat kordában tartják.
Ankarának egyébként volt rá oka, hogy bekeményítsen a tárgyalásokon: a Sivatagi Vihar után az Egyesült Államok kitáncolt azon ígérete mögül, miszerint kárpótolni fogja az országot az Irakkal folytatott kereskedelemben elszenvedett veszteségeiért, és segélyeket ad a menekültek ellátására. A törökök ezúttal már előre biztosítani akarták maguknak a pénzt, amihez hozzá is juthatnak, ha a parlament – amint azt sok elemző valószínűsíti – egy újabb szavazáson már igent mond az amerikai haderő beengedésére az országba.
Irak szomszédai közül Jordániát érintheti legsúlyosabban a háború, úgyhogy Washingtonnak az ammani igényekre is figyelnie kell. Fahed Fanek közgazdász szerint a háború csaknem a negyedével vetheti vissza a GDP-t. Az amerikai kormány várhatóan azt kéri majd a kongreszszustól, hogy a Jordániának jelenleg folyósított évi 300 millió dollár segély mellé hagyjon jóvá további 150 milliót. Emellett az Egyesült Államok egy katonai ügyletben már meg is kezdte F-16-os vadászgépek és Patriot II típusú rakéták szállítását Jordániának, méghozzá gyaníthatóan igen kedvezményes áron.
Más szomszédos országok szintén tartják a markukat. Izrael az eddig megígért amerikai pénzeken túl még 4 milliárd dollár katonai segélyre és 8 milliárd dollárnyi hitelgaranciára tart igényt. Egyiptom – amelynek idegenforgalomra ráutalt gazdaságát saját becslése szerint 1,6 milliárd dollár kár fogja érni a háború miatt – azt akarja elérni, hogy Washington mielőbb folyósítsa a számára már jóváhagyott 415 millió dollárt.
Korábban a politikai üzletelés túlnyomórészt sokkal diszkrétebben zajlott. A BT-n belül több ingadozó ország – Chile, Guinea, Kamerun, Angola, Mexikó és Pakisztán – egyre bővülő kereskedelmet folytat az Egyesült Államokkal, ami veszélybe kerülhet, ha az amerikai határozattervezet ellen voksolnak. Szavazataikat mind Párizs, mind Washington próbálta megszerezni, az utóbbi azzal, hogy amennyiben a gazdag országok az amerikai elgondolásnak megfelelően csökkentik az agrárszubvenciókat, úgy piacaik jobban megnyílnak a harmadik világ mezőgazdasági termelői előtt.
A legárulkodóbb Pakisztán szavazata lesz majd. Elvégre az ország az Egyesült Államok által támogatott adósság-átütemezés nyomán léptethette életbe a gazdaságát felélesztő reformokat. Ezen felül Musarraf elnök 2001 végén azzal utazott haza washingtoni látogatásáról, hogy Pakisztán 15 százalékkal növelheti az Egyesült Államokba irányuló textil- és ruhaexportját, ami a gyártók számára félmilliárd dollár bevételt ígért. Pakisztáni tisztviselők mindazonáltal váltig kitartottak amellett, hogy nincs az a pénz, amiért a BT-ben Washingtonnak adnák a szavazatukat. “Ez az ügy sokkal nagyobb jelentőségű annál, semhogy leszűkíthetnénk a kedvezmények kérdésére” – nyilatkozta Munir Akram, az ország ENSZ-nagykövete.
ALKALMI KOALÍCIÓ. Úgy tűnik, Bush elnöknek eltökélt szándéka, hogy akár BT-felhatalmazás nélkül is kiadja a parancsot a háború megindítására. A kérdés ez esetben az lesz, hogy milyen szövetséget sikerül összekovácsolnia, és mennyire bizonyul tartósnak ez az alkalmi koalíció. Amenynyiben minden a tervek szerint alakul, a jelenlegi aggályok egy része biztosan megszűnik: a tévéállomások felszabadított irakiak képét fogják mutatni, és tudósításokat közölnek arról, hogyan munkálkodnak a hatalomra került technokraták az ország megújulásán. Ha viszont a katonai beavatkozásnak a Közel-Kelet forrongása és a remények összeomlása lesz a következménye – márpedig sokan jósolnak ilyesmit -, Amerika még a mostaninál is jobban magára maradhat. A diplomácia önös világában nehéz gyorsan igazi szövetségeket kötni. Ám a tényleges érdekközösség alapján szerzett barátok alighanem többet érnek a bérelteknél.