Meghatározó eleme volt a múlt év hazai médiatörténéseinek, hogy a televízió képernyőjén a teleregények, szappanoperák után megjelentek a valóságshow-k, mind közönségesen a kukkolóműsorok. Ezzel új lendületet kapott az amúgy sem csituló élénk és éles vita a média hasznáról és káráról. Legfőképpen a tévéről, hiszen némely felmérések szerint tavaly a felnőttek átlagosan napi négy és fél órát töltöttek a képernyő előtt, bizonyítván, hogy ez a “pislogódoboz” vitathatatlanul mindannyiunk legfontosabb információforrása, gondolkodásunk, magatartásunk és nem utolsósorban világfelfogásunk leghatékonyabb alakítója, formálója. Indokolt tehát mélyrehatóan tanulmányozni a média – azon belül is főleg a tévé – hatásmechanizmusát, egyebek mellett azzal a nemes céllal, hogy befolyását a javunkra fordítsuk.
ÚJ SZEMPONTOK. Császi Lajos A média rítusai című kis könyvének érdeme, hogy számos új szemponttal gazdagítja a szakértőknek a médiákról szóló, gyakorta érdektelen és meddő, noha nem felesleges, s időnként szenvedélyes eszmecseréit, amelyek a “gyakorlatot” alig-alig befolyásolják. Talán többet várhatunk e tanulmányoktól, ámbár derűlátásunkat jócskán mérsékli, hogy az orvosból lett szociológus – aki kutatói életét megosztja az Egyesült Államok és hazája között – módfelett nehézkes stílusú írásai érdemi mondandójának “kihámozása” komoly feladat elé állítja a merész olvasót. A tekervényes megfogalmazásokon kívül, a meglehetősen tisztázatlan, sokféleképpen értelmezhető (alap)fogalmak különösen nehezítik lényegbevágó megállapítások megértését. S ami még a jeles szerző szemére vethető: miközben rendkívüli részletességgel mutatja be a szakma számos ismert, tekintélyes kutatójának nézeteit, a kommentároktól viszont tartózkodik, saját álláspontját mintegy homályban tartja.
Találunk a tanulmányokban érdekes megközelítéseket és meglehetősen ködös megfogalmazásokat. A kötet (egyik) központi kategóriája, “a populáris média mindannyiunk morális kultúrájának – eszményeinek, elvárásainak és tiltásainak – megtestesítője, amely egyszerre konformista, de lázadó is; konzervatív és újító is”. Folytassuk: “a populáris média különböző típusú történetei – botrányok, szerencsétlenségek, pletykák, katasztrófák – rítusok forgatókönyvei, amelyek változatosságuk, gazdagságuk, népszerűségük miatt képesek arra, hogy a társadalmi és a morális rend konstrukciójában fontos szerepet játsszanak”. S a következtetés: ez a társadalom értékrendjének kialakításában részt vevő és közösségi magatartásmintákat kínáló populista média – főként a tévé – egyúttal társadalomintegráló szerepet is betölt. Ezzel is magyarázható, s egyáltalában nem elítélendő – véli a szerző – a botrányok, katasztrófák, bűnesetek, járványok, balesetek, azaz a “tabloidok”, a “kis színesek” előretörése a műsorokban. Már csak azért sem, mert “fontos kollektív szükségleteket elégítenek ki”, mi több, társadalmi kategóriák, amelyek egyre inkább helyettesítik a politikai vitákat és értékvitákat… Hát az ördög tudja.
Császi Lajos e gondolatmenetnek megfelelően egy interjújában (Népszabadság, 2002. november 23.) egyértelműen kiáll “a közszolgálati – vagy paternalista (?) -, hatalomtisztelő, objektivitást sugárzó médiával” szemben a könyvében bemutatott kereskedelmi – vagy populáris – média, s egyúttal a talkshow mellett is, mert ott a néző a történések aktív résztvevőjeként otthon érzi magát a világban. S azt is megjegyzi: sokat köszönhet az úgynevezett új amerikai kulturális szociológiának, amely a populáris nyilvánosságot nem elfajzásnak, hanem a közösség alapértékeit megjelenítő kulturális demokráciának, sőt, amint mondják, “civil vallásnak” tekinti. Persze – könyvünk fejtegetéseire visszatérve – ez a “kulturális demokrácia” a szórakozás és a hírek keverékéből új valóságot teremt. Már csak azzal is, hogy “a média tudatos közreműködése nélkül nincs botrány, s a média nemcsak kirobbanthat, majd a felszínen tarthat botrányokat, de bagatellizálhatja vagy figyelmen kívül is hagyhatja azokat”.
KI LEHET KAPCSOLNI. Ezeket az eszmefuttatásokat olvasva a kétkedő recenzensben óhatatlanul felmerül a kérdés. Hogy is van ez? Tudomásul kell-e szótlanul vennünk, hogy a televízió alakítsa a valóságot, határozza meg, mi kell a népnek, gátlástalanul manipulálva a “tabloidokat”, a botrányokat, a katasztrófákat? Költői kérdés, válasz nélkül. Megoldás persze van. Alfred Hitchcock mondta: “Készségesen elismerem, hogy utálom a televíziós reklámokat, mert zajosak, undorítók, nevetségesek, unalmasak, fárasztóak és ízléstelenek. De annyi más dolog is van ilyen. A különbség az, hogy az előbbieket ki tudom kapcsolni. Korszakalkotó vívmány ez.”