Még mindig átláthatatlan

a költségvetés, akárcsak az előző kormány letéti számlás, fejlesztési bankos trükkjei idején. Nehéz, mondják erre, áttérni a kimutatások európai uniós rendszerére (ami igaz), emellett 2002. a kormányváltás éve volt (pláne igaz), no meg hát a múlt őszinte feltárásra szorult, és ennek tudható be az eredetileg tervezetthez képest több mint háromszorosra duzzadt deficit (ez már így, [...]

a költségvetés, akárcsak az előző kormány letéti számlás, fejlesztési bankos trükkjei idején. Nehéz, mondják erre, áttérni a kimutatások európai uniós rendszerére (ami igaz), emellett 2002. a kormányváltás éve volt (pláne igaz), no meg hát a múlt őszinte feltárásra szorult, és ennek tudható be az eredetileg tervezetthez képest több mint háromszorosra duzzadt deficit (ez már így, önmagában nem igaz). Még mindig érthetetlen, indokolatlan milliárdok röpködnek, még mindig nem tudjuk, pontosan mire kellenek, és egyáltalán, hogy elköltötték-e már őket, vagy csak ezután fogják. Tény, hogy a nagy bőség odalett, s már nem az a módi, mint egy-másfél éve, amikor az előző miniszterelnök varázslóként húzta elő a nyulat a költségvetői kalapból, hol sportpályára, hol operaházra.

Varázslói gesztusok helyett a csínyeit apránként bevalló nebuló jelenetei jöttek. Hogyan lett a tervezett 505 milliárdos költségvetési hiányból 1572 milliárd? A kormányzati átadás-átvételekor még “csak” 170 milliárdos túllépésről volt szó, illetve arról, hogy a száznapos program már nem növeli tovább a deficitet. Vagyis az akkori hivatalos beszéd szerint maximum a hazai össztermék 4 százalékáig engedték volna a gyeplőt. Ebből lett aztán nyáron, az EU-nak bemutatott középtávú stratégiában 5,5-6,0 százalék, majd az önkormányzati választások után 8,2, később 9,2, végül 9,4 százalék. A vásott kölyöknek ez a stílusa, amivel tulajdonképpen az állampolgárokat tekintik gyereknek, teljesen aláássa a költségvetési politika hitelességét. Most nagyon sokáig kell igazat mondani ahhoz, hogy a publikum el is higgye.

A kormányban is tudják nyilván, hogy ez komoly áldozat volt. Mégis erős érdekek fűződnek ahhoz, hogy elfedjék a valóságot: azt, hogy a nyújtózkodás tovább tart, mint ameddig a takaró ér; hogy elmaradtak az államháztartási, közigazgatási reformok, ráadásul azokra nincs is kilátás belátható időn belül. Az eddigi eredmények elbizakodottá tettek, a politikai elitben a rövidlátás kerekedett fölül, és a “jut is, marad is” mottója vált a költségvetés vezérelvévé. Csak nehogy a jövőnket játsszuk el.