Gerhard Schröder, a németországi vörös-zöld koalíció kancellárja december közepén használta a fenti cím utolsó szavát, amikor a szociáldemokrata választási győzelem után alig negyed esztendővel már lemondásáról kezdtek sustorogni a berlini politikai kulisszák mögött. “A kancellár nem hagyja el a hajó fedélzetét” – mondotta a kormányfő az evilági hatalmasok által mind gyakrabban használt egyes szám harmadik személyben.
A nyilatkozat közvetlen hátterét a kancellár elleni, párton belüli bírálatok táján kell keresni. Erre vall, hogy szavai a pártelnökség ülésén hangzottak el, méghozzá egy olyan megjegyzés kíséretében, hogy “ha valaki úgy véli, jobban csinálná, mint én, akkor csak jelentkezzen”.
VÁLSÁGJELEK. A bírálatok forrása viszont az, hogy a kormány nem tud úrrá lenni Európa legnagyobb és egyik leggazdagabb szociális piacgazdaságának nehézségei (sokak szerint válsága) felett. A GDP 2002-es növekedése mindössze 0,3 százalék, s az OECD legutóbbi, decemberi jelentése szerint kétséges, hogy a bővülés az idén eléri-e a tervezett szerény, l,3-1,5 százalék körüli ütemet. A költségvetési deficit is meghaladja az EU 3 százalékos plafonját. A jelenlegi 3,8 százalék körüli érték 2003-ban is csak 3,3 százalékra szorul vissza. A közhangulatot legerősebben a munkanélküliség makacs növekedése irritálja; éppen megfékezése volt a Schröder választási sikerét végül meghozó legfontosabb választási ígéret. (A ráta 10 százalék, magasabb, mint egy évvel korábban.)
Ez a széles körű politikai feszültség forrása. A szociáldemokrácián belül a csata tétje a központi kiadások több mint felét felszívó, legszélesebb értelemben vett szociális szféra jövője. Magyarán: a jóléti állam sorsa. Az SPD belső világában ez a szakszervezetek és a kormány közötti ellentétek kiéleződéséhez vezetett. Ugyanez a gyökere a kabinetet érő belpolitikai támadásoknak. Schröder csapatát azzal vádolják, hogy szüntelenül hátrál a szakszervezetek nyomása elől.
A bírálók úgy vélik, hogy Franz Müntefering, az SPD parlamenti frakciójának vezetője lenne a “konzervatív” (szakszervezetellenes) párton belüli erők irányítója. Ők blokkolják Schröder szanálási kísérleteit, így a vagyonadó tervezetét is. A kormányra nehezedő nyomást növeli, hogy hasonló érvekkel támadnak a munkaadók szervezetei, sőt, az OECD-jelentés is.
A konzervatív politikai ellenzék, a CDU/CSU köreiben a gazdasági bázison kibontakozó támadások alapján felvetődött a kormányváltás kikényszerítésének lehetősége. A német alkotmány rendelkezései egy ilyen vállalkozást rendkívül nehézkessé tesznek. Ezért első menetben “csak” egy (SPD és CDU/CSU) nagykoalícióról szóló kombinációk röppentek fel, de gyorsan szétfoszlottak. Az előrehozott választások iránti igény 2002 végén bukkant fel, egyelőre nem hivatalos formában. Az eddigi közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy nagyjából fele-fele arányban oszlanak meg a vélemények, de a trend az, hogy lassan növekszik a 2003-ban tartandó előrehozott választásokat pártolók száma. A Neue Zürcher Zeitung értékelése szerint mindez még nem több “az ideges és zavart német közhangulat által kiváltott gondolati játéknál”.
A NEVETŐ MÁSODIK. Egy árnyalattal konkrétabbnak tűnnek a német helyzet romlásának következményei a külpolitikában. Schröder Washingtonnal szembefordulva már a választások előtt kifejtette, hogy határozottan ellenzi Bush iraki politikáját. Karácsony napján közölte: kitart álláspontja mellett, noha tudja, hogy ez rontja Berlin és Washington kapcsolatát. Nyílt kérdés ma még, hogy Schröder kísérletet tesz-e (nyilván Párizs bevonásával) az amerikai döntés befolyásolására. Ez kockázatos lépés lenne és a francia reakció is bizonytalan.
A német “fedélzet” zavarának legközvetlenebb (és bennünket is érintő) hatása ugyanis éppen az, hogy Berlin válsága a német-francia partnerkapcsolatban Párizs pozícióit szilárdította. Ezzel – egyebek mellett – évekre konzerválta az EU agrárrendtartását. Kétséges, hogy ilyen helyzetben a franciák hajlandók lennének kezdeményező pozícióba segíteni Schrödert.
Az uniós felvétel magyar tárgyalási taktikáját bírálók azt eddig is tudhatták (volna), hogy a csatlakozás feltételeit nem az integráció kapuján dörömbölők szabják meg. Megtanulhatják most azt is, hogy még az unió kulcsállamának mozgási szabadságát is korlátozhatja az erőviszonyok (akárcsak ideiglenes) változása.