Egy piacgazdaságnak a profit az éltető iereje. Nyereség nélkül a vállalatok nem iinvesztálnak, nem áldoznak kutatásra és fejlesztésre, nem költenek új termékekre. Profit nélkül nincs, ami ösztönözze az innovációt vagy az új cégek létrehozását.
A múlt század utolsó évtizedét nagyrészt a nyereségek hihetetlen növekedése tette oly vibrálóvá. A társaságok egy részvényre jutó profitja (EPS) 1993 és 2000 között reálértékben több mint a kétszeresére emelkedett. Alan Greenspan, az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed elnöke többször is kifejtette, hogy a magasabb nyereségek a termelékenységjavulás gyorsulásának és az amerikai gazdaság átalakulásának a bizonyítékai. A vállalatvezetők rendre a kedvező profiteredményekkel igazolták a nagyszabású technológiai beruházásokat, míg a befektetőket ugyanezek a kiemelkedő nyereségek vonzották a piacokra. Végül pedig éppen a 2001-ben és 2002 első felében bekövetkezett meredek nyereségromlás volt az, ami annak ellenére nyomott hangulatot gerjesztett a gazdaságban, hogy az idén már fölfelé mozgott a GDP.
NINCS KATASZTRÓFA. Úgy tűnik, a vállalatok most ismét erősítenek nyereségfronton – legalábbis a nagyon gyenge tavalyi harmadik negyedévhez képest -, és a Wall Street-i elemzők arra számítanak, hogy a javulás 2003-ban is tart majd. A Goldman, Sachs & Co. szerint a társaságok üzemi eredménye az ideihez viszonyítva jövőre 12-14 százalékkal emelkedhet. “Koránt sincs katasztrófahelyzet” – mondja Tobias Levkovich, a Salomon Smith Barney befektetési stratégája, aki azt vetíti előre, hogy a Standard & Poor’s 500-as részvényindexében szereplő társaságok üzemi nyeresége 7,7 százalékkal nő 2003-ban.
Ám nem érdemes szépíteni a dolgokat: elképzelhető ugyan, hogy a nyereségek jövőre is javulnak, a folyamat azonban nagyon eltér majd a szokásos üzleti fellendüléstől. A profitok újbóli felfuttatása jóval nehezebb feladat lesz, mint azt a legtöbben várják, és sokkal több kínnal jár majd az alkalmazottak szempontjából. A vállalatvezetők ugyanis kénytelenek lesznek drasztikusan csökkenteni a létszámot és a termelőkapacitást, mivel a befektetők és az igazgatóságok nagy nyomást gyakorolnak rájuk, hogy – számviteli trükkök nélkül – fokozzák a nyereséget.
A probléma nem kis részben abban áll, hogy a cégek többsége a kilencvenes évek végének magas nyereségszintjéhez szeretne visszatérni. Az azonban legelőször is nem volt egészen reális. Akkoriban sok társaság kozmetikázta a számait, hogy jobb eredményeket tudjon felmutatni. Ráadásul a nyereségek meghökkentően nagy hányada részvényopciók formájában elfolyt a vállalatoktól, amit nem számítottak bele az eredményekbe. A BusinessWeek kalkulációi szerint 2000-ben az S&P 500-hoz tartozó nem pénzügyi társaságoknál a menedzserek és az alkalmazottak több mint 100 milliárd dollár nettó jövedelmet vittek haza részvényopcióik beváltása révén, ami elég nagy összeg ahhoz, hogy az üzemi nyereségek 1997 és 2000 közötti növekedésének javát eltüntesse.
PRODUKTÍVABBAN. A termelékenységjavulás ezzel szemben reális volt, csakhogy egy versenyalapú gazdaságban a magasabb termelékenység önmagában még nem szavatolja a nagyobb nyereséget. Az amerikai vállalatok ma 25 százalékkal produktívabbak, mint 1992-ben voltak. A kormányzati statisztikák szerint viszont a ráfordításokon elért adózott nyereség rátája 1997-ben tetőzött. Jelenleg csupán 5,2 százalékra tehető, azaz kisebb, mint tíz évvel ezelőtt, és jócskán elmarad a történelmi átlagtól. “Igaz, a magasabb termelékenységnek vannak pozitív szociális velejárói, emelkednek ugyanis a reálbérek és nő a fogyasztók vásárlóereje, ám maguknak a vállalatoknak nagyon kevés jut a javulásból” – mutat rá William D. Nordhaus, aki a Yale egyetem közgazdászaként a termelékenység és a nyereség közti összefüggéseket tanulmányozza. Szerinte a cégek sokkal inkább azt tapasztalják, hogy az árak gyorsabban esnek, mint ahogyan a kereslet nő.
Újabb bizonyíték ez arra, hogy a nyereség növelésének útja fájdalmakkal lesz tele. A célul kitűzött eredmények elérése érdekében a vállalatok újra és újra csökkenteni fogják költségeiket, gyárakat és irodákat zárnak be, és felszámolják a nem eléggé nyereséges üzletágakat. Az IBM, a United Airlines, a Schlumberger, a Sun Microsystems és mások mostanában bejelentett leépítései, bármily nagyok is, még csak a kezdetet jelentik. A BusinessWeek becslése szerint az S&P 500-as társaságoknak 900 ezer állást – az összes munkahely 4 százalékát – kell megszüntetniük ahhoz, hogy jövőre 12 százalékkal fokozhassák üzemi eredményüket. Ez persze akkor igaz, ha a lap feltevésének megfelelően folytatódik a mostani, mindössze 2 százalékos árbevétel-növekedés. Amennyiben megtörténnek az elbocsátások, az ahhoz hasonló megoldás lesz, mint amikor egy állat a saját lábát lerágva szabadul ki a csapdából. “Meg kell fizetni az árát a nyereségek növelésének” – összegzi a kilátásokat George Magnus, a UBS Warburg vezető közgazdásza.
Fennáll a veszély, hogy ezek a masszív leépítések egyfajta növekedési recessziót idézhetnek elő, ami éppen a fordítottja az amerikai gazdaságot az elmúlt néhány évben jellemző állapotnak. Eddig a fogyasztók költekeztek, miközben a vállalatvezetők hangulata nyomott volt, ám az új környezetben a háztartások sorsa valószínűleg sanyarúbb lesz, még akkor is, ha az üzleti beruházások erősödnek. Egy magasabb – esetleg a 6 százalékot is meghaladó – munkanélküliségi ráta súlyosan visszavetné a lakóingatlanok és az autók piacát, ezek alakulása ugyanis azon múlik, mennyire hajlandók a fogyasztók hiteleket felvenni és vásárolni. Egyidejűleg az erőteljes fogyasztói hitelezést folytató bankoknál is magasba szökhet a fizetésképtelen ügyfelek száma. “Ez a probléma úgy támad majd, mint a szőkőár” – mondja Dean Baker, a washingtoni Center for Economic & Policy Research társigazgatója.
Ami ennél is rosszabb: a kilencvenes évek eleji fellendüléshez képest a vállalatoknak ma sokkal gyengébb globális kereslettel, számos piacon nagyobb túlkapacitással, valamint magasabb munkaköltségekkel kell számolniuk. A feldolgozóiparban tovább nő a már amúgy is túlméretezett termelőkapacitás, miáltal a vállalatok képtelenek magasabb árakat érvényesíteni. Végül a munkaköltségek jelenleg 30 százalékkal, csaknem ezermilliárd dollárral haladják meg az 1997-es szintet, dacára a recessziónak, a lassú növekedésnek és a gyenge nyereségeknek. Meglepő, de a munkaköltségek az árbevételnél gyorsabban nőnek: az elmúlt egy évben a bérek és a juttatások 2 százalékkal emelkedtek reálértékben.
A profitprés világjelenség. Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban is jóval alacsonyabbak ma a nyereségráták, mint a kilencvenes évek elején voltak. S bár a munkaügyi jogszabályok miatt Európában nehezebb elbocsátani, így is megindultak a leépítések több társaságnál, köztük az Ericssonnál és a Deutsche Banknál.
Hogyan alakulhatott ki ez a mostani fonák helyzet? A fő ok a termelékenység és a nyereség közötti összefüggés alapvető félreértése. Alan Greenspantől a vállalatvezetőkön és a Wall Street-i közgazdászokon át a pénzügyi újságírókig mindenki azt feltételezte, hogy a magasabb termelékenység és az új technológia elkerülhetetlenül nagyobb profitot eredményez.
HASZONLESŐK. Való igaz, a termelékenység – vagyis az egy dolgozóra jutó kibocsátás – növekedése minden egyes vállalatnál fokozza a nyereséget, egy darabig legalábbis. Így tudnak prosperálni az innovatív társaságok. Ám sem az elmélet, sem a történelem nem igazolja azt, hogy az erős nyereségesség hosszú, vagy akár középtávon fennmaradhat. Közgazdászok régen megfogalmazták már, hogy egy versenyelvű piacon a kimagasló nyereség gyorsan elolvad. Robert H. Frank és a Fed kormányzótanácsába nemrég kinevezett Ben S. Bernanke például azt elemzik közgazdasági tankönyvükben, hogy ha valamely piacon a cégek a normálisnál nagyobb nyereséggel működnek, akkor ez új szereplőket vonz oda, ami az árak csökkenéséhez vezet, s emiatt végül eltűnnek a látványos profitok. “Ha az emberek alkalmat látnak a haszonszerzésre, az esetek többségében gyorsan ki is aknázzák azt” – írják.
Voltak persze időszakok, amikor a vállalatok huzamosan nagy nyereségeket értek el. A hatvanas években gyors volt a termelékenységnövekedés és magasak a profitráták, az amerikai társaságok ugyanis az érdemi globális verseny hiányát kihasználva javították eredményeiket. Az 1920-as évtizedben viszont – amely befektetési boomjával és tőzsdei szárnyalásával a leginkább hasonlít a kilencvenes évekhez – a termelékenység gyors erősödését nem kísérte a nyereségesség komoly növekedése. Sőt, a tízes évek 9,7 százalékáról 8,2 százalékra csökkent a nyereségek aránya a nemzeti jövedelmen belül. A munkaköltségeké ellenben ugrásszerűen nőtt, a keresetek mintegy 40 százalékkal emelkedtek az expanzió idején.
BEZZEG AZ INTEL. Ennek ellenére sokan úgy gondolták, hogy a kilencvenes évek boomja másmilyen lesz. Volt is erre egy plauzibilis érvük, éspedig az, hogy az erős márkák, a gyors technológiai fejlődés, valamint az új termékek és szolgáltatások jóvoltából a vállalatok meg tudják őrizni versenyelőnyüket. Példaként az Intelre hivatkoztak, amely az ultrakompetitív csippiacon is képes volt magasan tartani nyereségrátáját azáltal, hogy rengeteget áldozott kutatás-fejlesztésre, új üzemeket létesített, és folyamatosan hozta ki a gyorsabb és nagyobb kapacitású mikroprocesszorok jó haszonnal értékesíthető új generációit.
Az előző évtizedben az Egyesült Államok vállalati szektora a nyereségek drámai növelésével néhány esztendőn át csakugyan rácáfolt a közgazdászok borúlátó jóslataira. Úgy 1993-tól kezdődően megtáltosodtak olyan ismert nevek, mint a Coca-Cola, a Procter & Gamble, a 3M, a General Motors és a Merck. Néhány kurta évig mindannyian káprázatos nyereségjavulást produkáltak. A Gillette 1997-ben 1,4 milliárd dollár nettó profitot ért el, ami a nyolcvanas évek végének szintjéhez képest ötszörös emelkedésnek bizonyult.
Az S&P 500-as társaságoknál az EPS 1993-tól 1997-ig átlagban 80 százalékkal, 22 dollárról közel 40 dollárra nőtt. Az adóbevallásokon alapuló kormányzati adatok tanúsága szerint a vállalati nyereségek összességükben majdnem ugyanilyen mértékben erősödtek. E profitnövekedés igazolni látszott a szakadatlanul emelkedő részvényárfolyamokat és a mind jelentősebb beruházásokat.
A gazdaság egészén végigvonuló profithullám azért volt különösen szívmelengető, mert a lassú nyereségnövekedés és a csökkenő nyereségráták 25 éven át makacsul kitartó trendjének vetett véget. A GDP 1968 és 1993 között megduplázódott, az S&P 500 társaságainak EPS-e viszont csak 6 százalékkal nőtt reálértékben. A vállalati ráfordítások adózás utáni megtérülési rátája a kormányadatok alapján számolva a hatvanas években 7,8 százalék volt, a következő évtizedben már csak 7 százalék, a nyolcvanas években pedig 4,8 százalékra süllyedt.
STATISZTIKAI TÉNYEK. Adódott azonban egy probléma. A technológiai fejlődés folytatódott 1997 után, s párhuzamosan a termelékenység is tovább javult, a nyereségek ellenben már nem nőttek. Persze az S&P 500 cégeinek egy részvényre jutó profitja a jelentéseik szerint 1997-től 2000-ig további 26 százalékkal emelkedett, míg üzemi eredményük csupán fele ekkora mértékben nőtt. Csakhogy az állami statisztikusok – amikor végre feldolgozták ennek a négy esztendőnek az adózási adatait -, azt találták, hogy az összes amerikai vállalat körében mért nyereség valójában 6 százalékkal csökkent 1997 és 2000 között, 2001-ben pedig újabb 10 százalékkal esett.
A magyarázat az, hogy a piacgazdaság sokkal hatékonyabban működött, mint azt a legtöbben várták. Látva a nagy nyereségek ígéretét, új szereplők egész áradata jelent meg a különböző szektorokban a távközléstől a kiskereskedelmen át a tanácsadásig, és ezzel párhuzamosan az ágazatok vezető vállalatai maguk is fokozták kiadásaikat. Az ötletek – az internetnek is köszönhetően – gyorsan terjedtek az országhatárokon túl, ami lendületet adott annak, hogy Európában és Ázsiában olyan iparágakban tűnjenek föl új riválisok, mint a félvezető- vagy a szoftvergyártás.
BÉRKIÁRAMLÁS. A bajokat csak súlyosbította a keresetek erőteljes emelkedése. A kilencvenes évek első felében a bérnövekedés viszonylag visszafogott maradt, ami lehetővé tette, hogy a vállalatok nagy nyereségeket halmozzanak fel. Néhány évi késés után azonban a munkaerőpiac pontosan úgy reagált a magasabb profitokra és a gyorsabb növekedésre, ahogyan azt a közgazdaságtan alapján meg lehetett jósolni. Az amerikai munkanélküliségi ráta 1996-ban 5,5 százalék alá süllyedt, és ettől az évtől felgyorsult a bérek emelkedése. A termelésben és a nem vezetői munkakörökben dolgozók órabére, amely reálértékben a nyolcvanas évek eleje óta folyamatosan csökkent, most végre növekedésnek indult. Ezen az egyre feszesebbé váló munkaerőpiacon pedig a részvényopciók a menedzserek és a magasan kvalifikált alkalmazottak javadalmazásának fontos elemévé léptek elő.
Végül, de nem utolsósorban, még tovább rontotta a profitkilátásokat a fontos exportpiacok gazdasági pangása. Az 1997-es ázsiai válság utóhatásai, kiegészülve a japán és a német gazdaság gyengélkedésével, igencsak megnehezítették a külföldi értékesítésre alapozó vállalatok életét. Az amerikai export 1997-ig évi 10 százalékos mértékben bővült, akkor azonban szinte leállt a növekedés, és ma a kivitel értéke alig haladja meg az öt évvel ezelőttit.
Elég csak rápillantani a Disney, a Gillette vagy a Coca-Cola profitszámaira, és máris látszik a hatás: 1997 után valamennyien meredeken csökkenő nettó eredményeket jelentettek. Más vállalatok igyekeztek elrejteni a nyereségromlást. A WorldCom és az Enron könyvelési manipulációkhoz folyamodott, hogy titokban tartsa akut problémáit. Pénzügyi jelentéseik szerint a két társaság 1997 és 2000 között csaknem négyszeresére, 1,9 milliárdról 7,4 milliárd dollárra növelte üzemi eredményét, ám ennek tetemes része mesterségesen felfújt nyereség volt. A távközlési szektorban ebben az időszakban is sebesen emelkedtek a profitok, csakhogy a társaságok félrevezető módon könyvelték el a részvényopciókat, ezzel elleplezve azt a vagyontranszfert, amelynek során hatalmas összegek kerültek a részvényesektől és maguktól a cégektől a dolgozókhoz és a menedzserekhez.
A részvényopciók költségét többféleképpen lehet megállapítani: például oly módon, hogy az opciókhoz megadásuk időpontjában hozzárendelnek valamilyen értéket. A legegyszerűbb eljárás azonban az – s ezt alkalmazzák az állami statisztikusok is -, ha a beváltott részvényopciókból származó nettó jövedelmet a vállalat által a munkáért kifizetett összegként számolják el. Ez a módszer azért előnyös, mert megmutatja, mennyi pénz kerül ténylegesen az opciók tulajdonosaihoz. Példának okáért, ha egy menedzser az aktuális piaci árfolyamnál 50 dollárral kedvezőbben váltja be 100 részvényre szóló opcióját, majd rögtön eladja a papírokat, akkor 5 ezer dollár készpénzzel lett gazdagabb. Amennyiben munkáltató cége vásárolja vissza tőle a papírokat – ami gyakran megtörténik -, azzal effektíve 5 ezer dollárt fizet ki neki készpénzben.
Ilyen megközelítéssel a részvényopciós vagyontranszfer óriási méreteket öltött. Bár a legtöbb vállalat nem tesz közzé adatokat a nettó opciós jövedelmekről, a BusinessWeek megbecsülte azokat az éves jelentések alapján. Mi történt például a Cisco Systemsnél a vizsgált időszakban? Az 1997-es üzleti évben a Cisco 2,1 milliárd dolláros üzemi nyereséget ért el, a részvényopciók beváltásából származó nettó jövedelem pedig valahol 700 millió és 1 milliárd dollár között volt. Három év alatt azonban a kép drámaian megváltozott: 2000-re az üzemi nyereség 4,6 milliárd dollárra nőtt, ugyanakkor legalább 5 milliárd, de valószínűleg inkább 8 milliárd dollárra tehető az az öszszeg, amihez a vezetők és az alkalmazottak opcióik beváltásával hozzájutottak. Vagyis a munkáért kifizetett pénz sokkal több volt, mint amennyit a vállalat megtermelt.
A Cisco szélsőséges eset. Csakhogy a tőzsde akkori szárnyalása mellett számos más olyan társaság akadt, ahol 2000-ben a menedzserek és a dolgozók együttesen 1 milliárd dollárnál többet kerestek opcióikkal. A listán olyan blue-chip vállalatok szerepelnek, mint a General Electric, a Dell Computer, a Microsoft, a Pfizer és az Intel, a Yahoo!-ról és a Lucent Technologiesról nem is beszélve. Az Enronnál az opciós jövedelmek 2000-ben szintén meghaladták az 1 milliárd dollárt. Levonva ezeket az összegeket a nyereségekből – ahogyan az állami statisztikusok, és adóbevalláskor a vállalatok is teszik -, a pénzügyi jelentésekben közölt profitok nagy hányada semmivé válik.
NEM MINDEN ILLÚZIÓ. Persze a kilencvenes évek nyereségnövekedése nem volt mindenestül illuzórikus. A pénzügyi szektorban az üzemi eredmények 1997 óta 24 százalékkal emelkedtek. A Wall Streeten romlottak a profitok, a kereskedelmi bankok ellenben látványos sikereket értek el, hasznot húzva az alacsony kamatok és a lakossági kiadási boom kombinációjából, amely nagy lökést adott a hitelkártya-használatnak és a jelzálog-finanszírozásnak. Emellett a technológiai szektor után a pénzügyi szolgáltatók alkalmazzák a legintenzívebben az információtechnológiát, ami hozzájárult a termelékenység javulásához.
Mindazonáltal még a bankoknál is komoly veszélyek fenyegetik a nyereségességet. Ha a munkanélküliség emelkedik, a lakossági hitelezés visszaesik. Néhány elemző szerint a bankok az elmúlt években az agresszív hitelnyújtással értek el magas nyereséget, emiatt viszont könnyen megnőhet a fizetésképtelenségek száma, ha a háztartások azzal szembesülnek, hogy túlzott adósságokba verték magukat.
A legfőbb gond talán az, hogy a kereskedelmi bankok munkaerőköltségei még mindig gyorsan emelkednek. E pénzintézetek az elmúlt egy évben új állásokat teremtettek, és a szövetségi betétbiztosítási alap adatai szerint a bérek és a juttatások 7 százalékos tempóban nőnek. Ezért ha nyereségük csökkenni kezd, a bankok nem kerülhetik el a jelentős létszámleépítést.
Ugyanez igaz a gazdaság egészére is. Bár a munkanélküliség 2000-től ez év szeptemberéig 3,9 százalékról 5,6 százalékra nőtt, a legtöbb ágazatban ez még nem volt elég ahhoz, hogy lenyomja a béreket. Utoljára 1996 első felében volt hosszabb ideig a mostanival egyező szinten a munkanélküliség, márpedig a bérnövekedés éppen akkor kezdett gyorsulni. Ráadásul Amerika nagy részében a foglalkoztatási helyzet ma még jóval kedvezőbb az 1996-os állapotnál, amit részben az magyaráz, hogy a bankszektor és a gyógyszeripar egyelőre erős maradt.
NINCS “ÁRERŐ.” Miközben a bérek nőnek, a vállalatok továbbra is alig-alig képesek árat emelni. A szövetségi statisztikai adatok szerint szeptemberben 1,5 százalékos volt a 12 havi fogyasztói árindex. Csakhogy ez a kimutatás túlbecsli a cégek árérvényesítő képességét, mivel magában foglal olyan nem vállalati területeket is, mint a lakóingatlan-értékesítés, a gyógyászati és a professzionális szolgáltatások, valamint az oktatás. Ezeket figyelmen kívül hagyva a BusinessWeek számításai azt mutatják, hogy a szeptemberrel záruló 12 hónapban a “vállalati fogyasztói árindex” csak 0,2 százalékos volt. A nyereségek növeléséhez ez messze nem elég. Arra sincs remény, hogy a külföldi kereslet generál majd profitot. Japán, a világ második legnagyobb gazdasága, még mindig nem lábalt ki hosszú ideje tartó gyengélkedéséből. A harmadik helyezett Németországban a vezető gazdaságkutató intézetek pár hete szállították le 2,4-ről 1,4 százalékra a 2003-as GDP-növekedésre vonatkozó prognózisukat. A globális gazdasági gyarapodás egyik megmaradt bástyája jelenleg Kína, ahová az Egyesült Államok egyre többet exportál ugyan, az importja viszont még gyorsabban nő, úgyhogy a kétoldalú kereskedelem mérlegében ma 20 százalékkal nagyobb az amerikai deficit, mint egy évvel ezelőtt.
Az elkövetkező néhány esztendő az amerikai gazdaság rugalmasságának végső próbatétele lehet. A vállalatoknak újítaniuk kell, hozzáigazodva egy olyan világ feltételeihez, ahol a nyereség nem jön egykönnyen. A fogyasztóknak pedig a maguk részéről szintén alkalmazkodniuk kell egy olyan gazdasághoz, amelyben meglehetősen ingatag a munkahelyek biztonsága, s a jövedelmi helyzet is bármikor romolhat. Ez a nyereségalakulás történetének könyörtelen tanulsága.