A mondás szerint még a római pápának is van főnöke. Így vagyunk földi halandók mindannyian, akik hivatalban, gyárban, vállalkozásokban tevékenykedünk. Ha pedig van főnök, nem hiányzik a kolléga, sőt gyakran a beosztott sem. S nagy többségük bizony nehéz ember. (A “könnyűekre” amúgy sem érdemes szót vesztegetni.) Emiatt (is) gyakoriak a munkahelyeken a megoldásra váró konfliktusok, meg az egyre elviselhetetlenebb stresszek, s ennek következtében még a türelmes embereket is sokszor a gutaütés környékezi. Így aztán sokat ígérő Muriel Solomon Nehéz főnökök, nehéz kollégák című könyve, amely gyakorlati útmutatást kíván adni ahhoz, miként fordíthatjuk a magunk javára a kellemetlen helyzeteket. Szép és magasztos a szándék, a kivitelezés azonban félresikerült. Valójában egy korszerűsített munkahelyi illemkódexet kapunk, magatartási szabályok, jókívánságok gyűjteményét, amelyek praktikus haszna legalábbis kétes.
ALAPTÍPUSOK. Szerzőnk a “szereplőket” tíz alaptípusba sorolja. Íme: kötekedők, törtetők, becsapósak, kizsákmányolók, modortalanok, önzők, késedelmet okozók, hajthatatlanok, kommunikációképtelenek, mindenben hibát keresők. Ebbe a tíz skatulyába valóban mindenki belefér. Azonban nem tudható, miért éppen tíz csoportra esett a választás, miért nem többre vagy kevesebbre? De nézzük tovább: az alaptípusokon belül értelemszerűen eltérő kezelést igényelnek a főnökök, a kollégák és a beosztottak, akik szellemes és találó elnevezésű alcsoport(ok)ba kerülnek. Ezzel a helyzet tovább bonyolódik. Tudniillik az sem kizárt, hogy a “kötekedő” főnök egyszerre lehet gyilkos “tekintetű”, sőt “szadista” is, mint ahogy a kolléga “dühöngő bika”, meg “hőbörgő”, a megfélemlített beosztott pedig “orvtámadó, sőt “bosszúálló” is.
Jól ismert, hogy a vállalati hierarchiában meglehetősen gyakori, hogy valaki egy személyben főnök, kolléga és beosztott. Így azután az is előfordul, hogy a felvágós, önző főnök másik szerepében mindent jobban tudó kolléga lesz, viszont beosztottként már nagyzoló primadonnává válik. Hogy mi is a teendő ilyen és hasonló esetekben, s ezekre a bőven taglalt aranyszabályok közül melyek érvényesek, arról vajmi keveset tudunk meg. Mindezekre ugyanis nincs recept a kódexben. Ám ne kötözködjünk tovább, mert a lényeg mégiscsak az, hogy szükség van bizonyos munkahelyi magatartási szabályok megfogalmazására, bemutatására és természetesen betartására, miként arra is, hogy bánni tudjunk a nehéz emberekkel. S ezért akár hasznos is lehet ez az alapjában véve szórakoztató vállalati illemtan, ami azért valamivel talán több, mint a normák színes csokra.
Mutassuk be üdvös vonását az önző emberekről szóló eszmefuttatások kiragadott példáján. Szerzőnk e fejezetben az “önzők” általános jellemzését követően megállapítja: “El lehet velük bánni úgy is, hogy közben saját céljaink elérésére fordítjuk energiánkat.” Ezért törekedjünk arra, hogy az önző főnök “használja speciális képességeinket és értékelje az övétől eltérő gondolkodásmódot”. Hogyan érjük ezt el? A válasz: “Képzelje magát a főnök helyébe! Találja ki, mit akar, mi fontos neki.” “Nyugodt, szakszerű módon próbáljon közös pontot találni vele.” És ha még ez sem elég, következik a fő tipp: “Ha felvágós, beképzelt, intelligens főnöke van, legyen az a mottója: Figyelj és tanulj! Noha nem kell meghajolni a szellemi fenség előtt, de érdemes odafigyelni őfőméltósága kinyilatkoztatásaira.” Szerzőnk jellemzi a kiválasztott típusokat, felvázolja az alkalmazandó stratégiát és beszédtechnika címen a gyengébbek kedvéért felettébb mesterkélt párbeszédmintákat is közöl. Mindent összevéve az aranyszabályok e gyűjteménye nem haszontalan.
DERÉK ÉS GERINC. Álljon itt végezetül az Új Idők 1930-ban kiadott polgári illemkódexének örökérvényű tanácsa: “Főnökeid elismerését eredményes munkával igyekezz kiérdemelni, nem pedig önadminisztrálással, intrikával, hízelgéssel, képmutatással. A gerinctelen csúszómászóknak gyakran lehet jó hasznát venni, becsülni azonban gerinctelen embert senki sem fog, és vezető állásba sem igen fog kerülni ilyen ember, mert ahhoz, hogy valaki vezető lehessen, erős derék és kemény gerinc kell.” Ennyit az illemszabályokról.