Gyakorlatilag már ténynek tekintem, hogy az államháztartás ez évi hiánya a maastrichti módszertan (ESA 95) alapján számítva eléri a bruttó hazai termék 7 százalékát, esetleg több is lehet annál. Ez a hiány magasabb a kormány augusztusban nyilvánosságra hozott középtávú gazdaságpolitikai programjában szereplő értéknél, biztosan nem fenntartható, tehát a hiány haladéktalan leszorítása akkor is elkerülhetetlen lenne, ha nem volna éppen napirenden az uniós csatlakozás. (A jelenlegi hiány és a 3 százalékos maastrichti kritérium között – amely köztudottan csak veszélyhelyzetben elérhető felső határérték, nem pedig átlag – a különbség egyenesen kirívó.)
AZ IKERDEFICIT VESZÉLYE. Számolni kell azzal a ma már közvetlen veszéllyel is, hogy ikerdeficit alakul ki, amikor az államháztartási hiány válik a fizetési mérlegpozíció romlásának közvetlen okozójává. Az idén két és félszeresére, 3 milliárd euró körülire emelkedő hiány azért ijesztő, mert nem az újra meginduló konjunkturális fellendüléssel együtt járó készletfeltöltés és élénkülő beruházások következménye. Ha az lenne, nem izgatna, mert az import növekedését rövidesen követné az export expanziója, s a fizetésimérleg-romlás átmeneti jellegének a nemzetközi tőkepiac szereplői is tudatában lennének. Most azonban sajnos nem ez a helyzet.
A dinamikus növekedés és egyidejűleg szilárd egyensúly hirdetett közgazdasági csodáját a lassuló növekedés és romló egyensúly, az “is-is” állapotát a “sem-sem” váltotta fel. Ráadásul a megváltó külső konjunktúra késik, és valószínűleg szerényebb lesz a megelőző konjunkturális hullámnál. Igaz persze, hogy a magyar gazdaság ma erős gazdaság, ellentétben a kilencvenes évek közepére kialakult helyzettel. Értelmetlen tehát a Bokros-csomaggal ijesztgetni, de ebből még nem következik, hogy az államháztartási kiadásokban nincs szükség azonnali és jelentős visszalépésre.
A gazdaságpolitika alakítói természetesen tisztában vannak a gazdaságpolitikai korrekció szükségességével. A gazdaságpolitikai stratégiáról szóló, már hivatkozott dokumentum számol is ezzel a ténnyel. A kormányzat terve szerint a következő két évben a GDP 1,5-1,5 százalékával kell csökkenteni az államháztartás hiányát. Ez a megszorítás még elviselhető, nem okoz megrázkódtatást, de már alkalmas arra, hogy a folyamatokat visszazökkentse a normális kerékvágásba, vagyis a 3 százalékot meg nem haladó deficit szintjére. Ez a “képlet” – amennyiben a bérmegállapodásokat mértéktartás jellemzi – még tarthatónak is látszik, tekintettel arra, hogy a ma hiányt okozó tényezők egy része (például az agrárszféra adósságátvállalása 60 milliárd forint körüli összegben) eleve nem ismétlődő tétel, az állami beruházások egy tetemes része nyugodtan halasztható a gazdaság versenyképességének bármilyen sérelme nélkül. (Legfeljebb az egy főre jutó futballpálya-mutató lesz valamivel alacsonyabb.)
Csakhogy a kiinduló feltétel, a bázis, időközben rosszabb lett, magasabb az ez évi deficit, s valamivel gyengébbek az ország növekedési esélyei. Így a szükséges korrekciónak is markánsabbnak kell lennie. Tekintettel arra, hogy az államháztartás bérjellegű kiadásai jövőre tetemesen növekednek, részben az ez évi közszolgáltatói béremelések hatására, amelyek jövőre már teljes egészükben terhelik a büdzsét, ráadásul további béremelési etapra is sor kerül, a megtakarításokat kizárólag a béren kívüli állami kiadásoknál kell elérni. A szükséges nem bérjellegű megtakarítások nagyságrendje pedig már eléri a GDP 4 százalékát. Ez már nem csekély mérték, s a lépés megtétele a késlelkedő külső konjunktúra mellett némi növekedési áldozattal járhat.
10 állítás a magyar gazdaságról1.
Az államháztartás ez évi hiánya a maastrichti módszertan alapján számítva eléri a GDP 7 százalékát, esetleg több is lehet annál.
2. Immár közvetlen veszély, hogy ikerdeficit alakul ki, amikor az államháztartási hiány válik a fizetési mérlegpozíció romlásának közvetlen okozójává.
3. A kormányzat azt tűzte ki, hogy a következő két évben a GDP 1,5-1,5 százalékával csökkenti az államháztartás hiányát. Mivel azonban a kiinduló feltétel, a bázis, időközben rosszabb lett, a szükséges korrekciónak markánsabbnak kell lennie, ami növekedési áldozattal is járhat.
4. Az állami megtakarítási lehetőségek és többletkiadási kényszerek ma még bizonytalanul megvonható mérlege dönti majd el, hogy milyen mértékben csökkenthető jövőre az államháztartás hiánya.
5. A gazdaság lelassulása és mostani egyensúlyzavara elsődlegesen a világgazdasági konjunktúra állapotával függ össze.
6. A reálbér-növekedés, a termelékenységromlás és a forinterősödés együttes hatására több mint 10 százalékkal romlott a magyar gazdaság versenyképessége.
7. Az ezredforduló óta a visszaszoruló feldolgozóipari invesztíciók szerepét az építési beruházások vették át, ezzel az építőipar vált a gazdaság elsőszámú dinamizálójává. Ennek az átrendeződésnek azonban nincs perspektívája.
8. Kétséges, hogy a magyar gazdaságról általában feltételezett 5-5,5 százalékos növekedési trend hosszú távon fennmaradhat.
9. Versenyképességünk megőrzésének egyetlen lehetséges útja a jövőben a termelőkapacitások és az azokat kiszolgáló infrastruktúra modernizálása.
10. A gazdaság felzárkózó növekedési trendje csak az állóeszköz-felhalmozás jelenlegi tendenciájának törésszerű megváltoztatása, és az ezt alátámasztó megtakarításai ráta emelkedése mellett tartható fenn.
NYITOTT PARAMÉTEREK. A jövő évi helyzetben megmutatkozó feszültség feloldásának konkrét lehetőségeivel most nem foglalkozom. Nem mintha nem lenne lényeges, de olyan kérdéseken múlik, mint a bérmegállapodás, a halasztott árlépések sorsa, a költségvetést megkerülő (a Magyar Fejlesztési Bankhoz, illetve az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-hez kapcsolódó) deficitnövelő döntések jövő évi terjedelme, a privatizáció, a különböző fejlesztési pályázati keretek jövőbeni nagyságrendje. Röviden: az állami megtakarítási lehetőségek és többletkiadási kényszerek ma még bizonytalanul megvonható mérlege dönti majd el, hogy milyen mértékben csökkenthető jövőre az államháztartás hiánya. Erről megalapozott véleményt alkotni legkorábban a 2003. évi költségvetés összeállításakor lehet.
Ellenben lehetséges azokat a tartósabb tendenciákat végiggondolni, amelyek a gazdasági növekedés és egyensúly viszonyát az elkövetkező néhány évben befolyásolni fogják. A továbbiakban ezzel a kérdéssel foglalkozom, a rám jellemző némi pesszimizmussal.
A magyar gazdaság lelassulása és mostani egyensúlyzavara elsődlegesen a világgazdasági konjunktúra állapotával függ össze. A legfontosabb kereskedelmi partnereink közül a fejlett országok súlyozott importkereslete 1999-ben majdnem 8 százalékkal, 2000-ben 10,6 százalékkal nőtt, ellenben 2001-ben gyakorlatilag stagnált és 2002-ben is épp’ csak 2 százalékos a bővülés. Magyarországon az export eléri a GDP kétharmadát, megelőzve e tekintetben számos hozzánk hasonló méretű, de sokkal fejlettebb országot (például Ausztriát, Dániát, Finnországot). A nyitottságnak ilyen mértéke mellett a megelőző években 8-10 százalékkal növekvő külső kereslet stagnálóvá válása elkerülhetetlenül érzékenyen érinti a magyar gazdaságot. Ez a hatás azonban csak átmeneti. Ebből tartós tendenciának legfeljebb az tekinthető, hogy a világgazdasági (nyugat-európai) konjunktúrára való érzékenységünk és ebből fakadó sebezhetőségünk az unióba való belépéssel a jövőben csak növekedni fog.
Ellenben tavaly és az idén együttesen 18-20 százalékos reálbér-emelkedés valósult meg elsősorban a közszolgáltatásban dolgozók sorozatos bérnövelései és a minimálbér-emelések nyomán. Természetesen nem vitatom ezeknek az indokoltságát, sőt halaszthatatlanságát sem, de a költségvetés expanzióját döntően előidéző, felpörgő reálbér-emelkedés olyankor következett be, amikor a termelékenység növekedése lassult (ez együtt jár a gazdasági bővülés lassulásával, hacsak nem a munkanélküliség romlása vezeti le a szerényebb output-növekedés hatását), a forint pedig az új árfolyamrezsim nyomán mintegy 10 százalékkal erősödött. E három tényező együttes hatására több mint 10 százalékkal romlott a magyar gazdaság versenyképessége. Ma tehát – ellentétben az ismétlődő hasonló szituációkkal – nem egyszerűen az a kérdés, hogy mikor pörög fel újra a konjunktúra, de az is, hogy a magyar gazdaság fel tud-e kapaszkodni a majdani új konjunkturális hullám hátára. A középtávon lehetséges növekedés mindenekelőtt versenyképességi, nem pedig világgazdasági konjunkturális kérdés, méghozzá egy olyan előttünk álló periódusban, amikor az unióba való belépéssel a hazai termelők még azt a kevés védelmet sem fogják élvezni, ami a széleskörű liberalizáció után még egyáltalán megmaradt. Megszűnik a hazai pálya előnye is.
VERSENYKÉPESSÉGI KÉRDÉSEK. Elsősorban versenyképességi kérdés a feldolgozóipari beruházások alakulása is. Trivialitás, hogy a feldolgozóipari beruházások döntően befolyásolják a jövőbeni exportkapacitások nagyságrendjét, a gazdaság modernizálódását, így magát a versenyképességet is. De ez az összefüggés kétirányú. Szintén trivialitásnak számít, hogy a versenyképesség erősödése vagy gyengülése kihat a beruházási hajlandóságra.
Kezdjük a tényekkel. A feldolgozóipari beruházások 1998-ban még több mint 24 százalékkal, 1999-ben 14 százalékkal, 2000-ben már csak 8 százalékot némileg meghaladóan bővültek, 2001-ben pedig az addigi növekedés csökkenésbe váltott át. A negyedéves változási indexek 2001-ben a következőképpen alakultak: 108,5; 101,0; 97,4; és 98,8 százalék. A folyamat ez évben is érvényesül: 94,2 és 90,1 százalék volt az első két negyedév megfelelő indexe (az adatok mindig az előző év megfelelő időszakához viszonyítva értendők).
Az ezredforduló óta a visszaszoruló feldolgozóipari invesztíciók szerepét az építési beruházások (lakás, út, közigazgatás, védelem) vették át. Ezzel az építőipar vált a gazdaság elsőszámú dinamizálójává. Erről a markáns súlypontváltozásról nemcsak az építőipari növekedés indexe tanúskodik, de a beruházások építés/gép aránya is. A 2001-es év két utolsó negyedében a közigazgatás, a védelem és a tb beruházásai 5-6 százalékkal növekedtek, ez év első két negyedében viszont 60-70 százalékkal.
Ha a feldolgozóipari beruházások lendületvesztése 2001-2002-ben következett volna be, azt természetesnek tekintettem volna, mint a világgazdasági dekonjunktúra egy kellemetlen, de végeredményben természetes következményét. A folyamat azonban egészen 1998-ig nyúlik vissza, tehát semmiképpen sem írható a rövid távú konjunktúraalakulás számlájára. A jelenség mélyebb okaival nem vagyok tisztában, de az alacsony megtakarítási hajlam és a működőtőke-beáramlás dinamikájának lassulása mellett feltételezem, hogy a fejlesztések területén tapasztalható különösen erős etatizálódás sem kedvez a feldolgozóipar értelemszerűen piacorientált beruházásainak. Amiben pedig biztos vagyok: a beruházások szerkezetében az utóbbi években végbement változások perspektívátlanok. Ez az egyik magyarázata annak, hogy a jövőbeni növekedési esélyek tekintetében az átlagosnál óvatosabb vagyok.
TÚLBECSÜLT KÉPESSÉG. A magyar gazdaság hosszú távú növekedési trendjét többnyire 5 százalékra szokás becsülni. Ebben a számban elég nagy az egyetértés. A középtávú gazdaságpolitikai program szintén 5-5,5 százalékra teszi az ütemet akkor, amikor a szükséges fiskális korrekció már lezárul. A tipikus érvek jól ismertek. A felzárkózó országok nagyobb lehetőségeire, a későn jövők előnyére szokás hivatkozni, valamint arra, hogy Magyarország ilyen teljesítményt tudott felmutatni a jó években. (Lehet persze Írországra vagy a kistigrisekre hivatkozni, de a gazdasági csoda éppen azért csoda, mert ritkán fordul elő.)
Kétségeim vannak a tekintetben, hogy az 5-5,5 százalékos növekedési trend hosszú távon fennmarad. A transzformációs válságot követően olyan növekedési hatások léptek fel, amelyek emlékeztetnek Jánossy helyreállítási periódusára. A keleti kereskedelem összeomlása és a gazdaságot átszövő vállalati körbetartozások nyomán csődhelyzetek tömege alakult ki. A munkamegosztási kapcsolatok robbanásszerűen, nagy zűrzavar közepette rendeződtek át. Ez vezetett a gazdaság drámai, általános visszaeséséhez. A dominóelv logikája alapján fellépő vállalati válsághelyzetekben még azok a cégek is megroppantak, amelyek elvileg versenyképesek, de kapcsolataikat nem tudták olyan sebességgel átalakítani, mint amit a megrendelések tömeges elvesztésével járó hirtelen változások megköveteltek volna. A válságot követően ezek az életképes vállalkozások fokozatosan, esetleg kisebb tőkeinjekció segítségével talpra álltak. Ez automatikusan a növekedés válság utáni gyorsulásához vezetett.
Optikai csalódásA növekedési esélyek mellett egy “optikai” kérdésre is szeretnék kitérni. A szokás az, hogy a fejlettségi szintkülönbségből és abból az ütemkülönbségből indulnak ki, amely a fejlett ország növekedési trendje és a felzárkózó ország (magasabb) növekedési trendje között mutatkozik. A fejlettségi szinteket természetesen vásárlóerő-paritáson hasonlítják össze, hiszen ez fejezi ki reálisan a differenciákat.
A Világbank legfrissebb összeállítása szerint 2001-ben az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem alapján Magyarország fejlettsége, Ausztria színvonalát 100-nak véve, 46,4-es értéket ér el. A magyar egy főre jutó GNI vásárlóerő-paritáson 12 ezer 570 dollár, míg aktuális árfolyamon csak 4,8 ezer dollár. A vásárlóerő-paritásra való áttérés tehát valamivel több mint 2,5-szeres felértékelést jelent a magyar kosár esetében. Ez a felértékelődés elvileg az úgynevezett non-tradeable javak körében következik be (a gyakorlatban nem egészen így van). Eddig minden rendben is lenne. Csakhogy a felzárkózó ország (jelen esetben Magyarország) az összehasonlításban szereplő fejlettebb országhoz (Ausztriához) viszonyítva magasabb termelékenység-növekedése szinte teljes egészében a tradeable szektorban realizálódik (Magyarország esetében ez konkrét számításokkal igazolt). Ebből pedig az következik, hogy a vásárlóerő-paritáson alapuló mérés alaposan (Magyarországnál két és félszeresen) felértékeli a non-tradeable szektor súlyát, vagyis azét a szektorét, amelynek alacsony a termelékenység-növekedése. Ebből pedig az következik, hogy a vásárlóerő-paritáson mért GDP-növekedés a felzárkózó ország esetében alacsonyabb lesz, mint a szokásos, tehát valamilyen kiválasztott év hazai összehasonlító árain mért növekedési ütem. A különbség nagyságrendi, vagyis semmiképpen sem elhanyagolható.Vegyünk egy egyszerű példát. Legyen hazai áron a tradeable termékek volumene 100, termelékenység-növekedése 8 százalék, a non-tradeable javak volumene szintén 100, termelékenység-növekedése pedig csupán 2 százalék. Az egy főre jutó GDP növekedése így éppen 5 százalék lesz. Vásárlóerő-paritásos számítás szerint a tradeable javak volumene 100 marad, de a non-tradeable javak 300-ra értékelődnek fel. (Ez még mindig kisebb arány, mint amit a Világbank Magyarországra vonatkozóan kiszámított.) Ez esetben a vásárlóerő-paritáson mért bruttó hazai termék a kiinduló évben 400 lesz, a GDP növekedési üteme pedig nyomban 3,5 százalékra olvad a hazai áron mért 5 százalékról. (Pontos számítást nem végeztem, de becslésem szerint ez a különbség Magyarország esetében biztosan eléri az 1 százalékpontot.)
Mi következik ebből? Mindenekelőtt az, hogy a bennünket a fejlett országoktól elválasztó távolság, ha ezt utolérési időben mérjük, nem csökken attól, hogy vásárlóerő-paritásos fejlettségi összehasonlítást hajtunk végre. A dolgok optikája változik, a lényeg nem. Ezért a gyors bérkonvergencia, amiről most egyre többet hallani, az abszurd követelések vagy vágyálmok birodalmába tartozik.
Hasonló (pozitív) következménye volt a Magyarországon radikálisan és gyorsan végrehajtott liberalizációnak, továbbá a külföldi tőke részvételével lebonyolított privatizációnak. A korábban a fejlett piacgazdaságoktól – legalábbis intézményi szempontból – félig-meddig elzárt magyar piac a külföldi befektetők számára éppen a múltbéli elzártsága miatt kedvező lehetőségek tömegét kínálta, annál is inkább, mert legfőbb kelet-európai partnereihez képest a liberalizáció és privatizáció keresztülvitelében lépéselőnybe került. Szerintem a piac gyors megnyitásának, s az ennek folytán effektívebbé váló, korábban csak potenciális lehetőségeknek tudható be, hogy a magyar export egészen 2001-ig két-háromszor gyorsabban nőtt a világkereskedelem dinamikájánál, egyszersmind főbb kereskedelmi partnereink (súlyozott) importkeresleténél is. A beáramló nagytömegű működő tőke is ezzel függ össze. Sőt, feltételezem, hogy a feldolgozóipari beruházások egészen 1999-ig tartó látványos expanziója is ezzel a két jelenséggel – tehát részben a liberalizáció nyomán feltárulkozó új lehetőségekkel, részben a válságban megrendült, de potenciálisan versenyképes vállalkozások talpra állásával, kínálati alkalmazkodásával hozható összefüggésbe.
Ezek a hatások azonban átmenetiek. Most, hogy elértük az “utolsó békeév” (1989.) outputjának színvonalát, ennek az indulás körülményeiből fakadó felhajtóerőnek a gyengülésével és néhány éven belüli kifulladásával számolhatunk. Másképpen: nem tekinthető adottságnak, hogy a súlyosan kedvezőtlen világpiaci fejleményektől eltekintve a fejlődés automatikusan 5-5,5 százalékos lesz. Az sem valószínű, hogy a korábbi rendkívüli exportdinamizmus, amely a növekedés fenntarthatóságának legfőbb biztosítéka volt, a világpiaci dekonjunktúra elmúltával majd visszaáll. (Ezzel egyébként a középtávú stratégia számol.) Végül erodálódik az a helyzeti előnyünk is, amely abból származik, hogy a hazai bérszínvonal még számos fejlett közép- és kelet-európai országhoz képest is alacsony (bár ez az elmaradás kisebb, mint sokan hiszik).
AZ EGYETLEN ÚT. Versenyképességünk megőrzésének egyetlen lehetséges útja a jövőben a termelőkapacitások és az azokat kiszolgáló infrastruktúra modernizálása. És ezzel vissza is jutottunk a beruházások kérdéséhez. A magyar gazdaság tőkeigényessége ma a fejlett ipari országokhoz viszonyítva rendkívül alacsony. Ezzel a szinttel aligha lehet a fokozatos felzárkózást megvalósítani, és a növekedési ütem süllyedő görbéjét adottságként kellene tudomásul venni. Tudomásom szerint egyetlen ezzel az összefüggéssel számoló elemzés született: a Magyar Nemzeti Bank két szakértőjének, Darvas Györgynek és Simon Andrásnak a tanulmánya. Ez az írás a magyar gazdaság ma kirívóan magas teljes tényező termelékenység-növekedésének fokozatos csökkenését és a termelés tőkeigényességének növekedését modellezi.
Ha ez igaz – és én erősen feltételezem, hogy igaz -, akkor a magyar gazdaság 4 és 5 százalék közötti (felzárkózó) növekedési trendje csak az állóeszköz-felhalmozás jelenlegi tendenciájának törésszerű megváltoztatása, és az ezt alátámasztó (háztartási és államháztartási) megtakarításai ráta emelkedése mellett tartható fenn. Ennek egyetlen logikusan elképzelhető modellje a repülőgép felszállásához hasonlítható. Néhány év leforgása alatt erőteljesen, a GDP 3-5 százalékával megemelkedne a felhalmozási ráta, nem csak ellensúlyozva, de túlkompenzálva a tőkeigényesség-növekedés hatását. Ezután a felhalmozási ráta stabilizálódna, s a magyar gazdaság egy másik – tartósan felzárkózó – növekedési pályá-
ra kerülhetne át, olyanra, amely az előbb tárgyalt átmeneti növekedési tényezők hatásának gyengülése ellenére is biztosítja az unió átlagánál számottevően gyorsabb fejlődést.
Röviden: a magyar gazdaság elmúlt években végbement gyors fejlődése nem vetíthető ki a jövőre. Versenyképességünk megőrzésének, a gazdaság modernizálásának a továbbiakban nélkülözhetetlen feltétele a beruházási ráta lényeges emelése. Nyitva marad a kérdés, hogy az a kritikus szakasz, amikor a beruházási ráta hirtelen emelkedik (take-off), hogyan, milyen feltételekkel lesz finanszírozható.