Debreczeni József Orbán Viktor című munkája immáron hosszú hetek óta a könyvek sikerlistáján szerepel.#VISSZAFOGOTT KRITIKA. Orbán kormányelnöki tevékenységéről szólva reális képet kapunk a mostanság is emlegetett sötét és tisztázatlan gazdasági ügyekről, összefonódásokról, feltételezhető korrupciókról, mint a Happy-End, Ezüsthajó, Országimázs Központ, állami pályáztatások rejtélyeiről. Történelemtanár szerzőnk nem hagyja említés nélkül a miniszterelnöki hatalomkoncentráció sajátosságait sem. Ide sorolja a parlament eljelentéktelenítését, s ennek kísérőjelenségeit, így azt, hogy a “kormányban csak cselédminiszterek maradtak”, a tényleges döntéseket a párt “hatosfogata” hozza, noha “a legfőbb döntnök maga Orbán Viktor”, aki afféle “egyszemélyes döntéshozó nagyüzemnek” tekinthető. A parlament, sőt a párt és a frakció eljelentéktelenítését mutatja – olvassuk -, hogy a képviselőcsoportban “nem csupán szervezési sillabuszokat, hanem előre megírt egyenhozzászólásokat is osztogatnak”. Így az sem meglepő, hogy “a pártot és frakciót négy dolog tartja össze: a vezér hatalma és tekintélye; a vaskézzel fenntartott fegyelem; az eddig elért, s az ezután elérhető sikerek sulykolása, és a markáns ellenségkép”. Szerzőnk számos ilyen és hasonló kritikus megállapítása objektivitását támasztja alá, jóllehet a kommentálásoktól, értékelésektől többnyire tartózkodik, azt az olvasóra bízza.
A jeles közíró végül is az Orbán-kormány négyéves tevékenységét alapvetően kedvezően ítéli meg. Nagy teret szentel gazdasági, társadalompolitikai, diplomáciai eredményei méltatásának; kiemeli a kormány határon túli magyarok iránti felelősségvállalását, a nemzeti érdekek bátor képviseletét, a családtámogatást, a demográfiai gondokkal való szembenézést.
A HAZAFISÁG KÖNTÖSE. A kormányzati tevékenység valós értékelése helyett azt olvashatjuk, hogy “Orbán Viktornak jelentős mértékben sikerült rehabilitálnia, anyagi és erkölcsi jogaiba viszszahelyeznie olyan értékeket és fogalmakat, mint a haza, a hit, a család és a munka”. Hát ezt a hazafias szólamokkal operáló, széles körben – és közpénzen – terjesztett hatásvadászó sikerpropagandát tükröző megállapítást a recenzens erőteljesen vitatja. Ezért is idézi Széchenyi István hitelt érdemlő véleményét: “Az ember, mert magyar még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi.”
S ezzel eljutottunk a legkényesebb témánkhoz: a Debreczeni által felvázolt portréhoz. Orbán, ez a tehetséges, kiváló képességű fiatalember az új nemzedék rokonszenves képviselőjeként “mélyről indulva üstökösként emelkedett a magyar politika egére” – olvassuk. De milyen emberré is vált ez az “üstökös” a hatalom birtokában? Szerzőnk szerint ő az akarat megszállottja, aki a világhoz nem alkalmazkodni akar, hanem azt megváltoztatni, aki akkor van elemében, ha harcolhat, hihetetlenül bátor, nem játszik döntetlenre, mindig győzni akar, döntéseiben inkább ösztöneire, érzelmeire hallgat, mint a józan észre. Mindezzel akár egyet is érthetünk, jóllehet ezek a tulajdonságok inkább egy népmesei hősre illenek, semmint egy józan mai politikusra. Ámde a folytatás már rázósabb: “azt sem vonhatjuk kétségbe, hogy a hatalom nem öncél számára és nem a külsőség; a hatalom nyújtotta presztízs vonzza”. Hát ebben hadd kételkedjünk. Miként “elfogulatlan” szerzőnknek abban a vélekedésében is, hogy ifjú hősünk “a veszteségből képes tanulni”, s “fölismerni, sőt elismerni hibáit”. Már csak azért is jogos a kétely, mert a könyv végén közölt – s már a választási kudarc után készült – interjúban az exkormányfő kijelenti: a kevéssé fontos részletkérdéseket leszámítva “az elmúlt négy év meghatározó döntései esetében nem hoztam volna más döntéseket”. Ennyit az elvárható önkritikáról.
S még valami: az utóbbi négy hónap eseményei sem hozták meg a “megtisztulást”, sőt egyértelművé vált: Orbán nem tudta, s ami súlyos hiba, nem is akarta megemészteni és feldolgozni a kudarcot, holott egy jobb sorsra érdemes, profi politikusnak veszíteni is tudni kell. Mi több: a volt miniszterelnök korlátlan hatalomkoncentrációjának és “káderpolitikájának” fura következményeként a korábbi kormányzópárt oda jutott, hogy képtelen egy tekintélyes, hiteles, szalonképes “vezérhelyettest” csatasorba állítani. Végezetül úgy véljük: ha Orbán képviselő hamvaiból újjáéledő főnixként akar újfent főszerepet játszani a hazai politika színpadán, ajánlatos megszívlelnie Kossuth Lajos intelmét: “Vezérré az ember nem maga teszi magát a közvéleményben, hanem tétetik.