Gazdaság- és politikatörténetünk utóbbi másfél évtizedének egyik, s talán legvitatottabb fejezete a bankok története. #KELLEMETLEN KÉRDÉSEK. Kezdetben volt a “teremtés”, amikor is a néhány monopolhelyzetben lévő állami pénzintézet mellett a még szegényes pénzpiacon – legfőképpen a jegybank kádereiből verbuvált új vezetőkkel – megjelent jó néhány új bank. Az új állami, félállami pénzintézetek azonban hamarosan a bukás szélére jutottak, s kínos bankbotrányok kerültek napvilágra. Az amúgy is nehéz helyzetben lévő gazdaság számára a kilencvenes évek elején azonban úgyszólván létkérdéssé vált a bajba jutott bankok megmentése – állami beavatkozással. Ez a sokat emlegetett bankkonszolidáció felvet azonban néhány mindmáig megválaszolatlan, kellemetlen kérdést. Így azt, hogy hány százmilliárdba is került ez a konszolidáció, mekkora volt a számla, amit az adófizetőknek kellett állniuk, miért nem dobtak némelyeknek mentőövet, míg másoknak igen. Azt sem tudjuk, “hogyan is születtek döntések a százmilliárdokat felemésztő hitel-, adós- és bankkonszolidációról, és miért is nem számoltatták el a honatyák a pénz felhasználását”.
Ezután következett a feljavított állami bankok privatizációja. Masszív külföldi tőke nélkül ugyanis aligha lehetett volna életet lehelni a tőkéjét vesztett, technológiailag elmaradott magyar bankrendszerbe, másfelől a külföldi bankok korszerű termékeikkel javították a pénzügyi szolgáltatások színvonalát – állítja szerzőnk. Magyar szakmai befektetők saját tőke híján tudniillik nem álltak sorba a bankok megszerzéséért. A következmény: a hazai pénzpiacon a külföldi tőke sokak által napjainkig támadott dominanciája. Várhegyi Éva ezt nem kifogásolja, mivel – helyesen – úgy véli: “A politikai érdekkonfliktusokkal küszködő bürokratikus állam amúgy is rossz tulajdonos, valamint így nem a magyar adófizetőket terhelte ez a legalább egymilliárd dollár, ami a bankrendszerbe friss tőkeként beáramlott, illetve amit a külföldi tulajdonosok a megtermelt nyereségből visszaforgattak.”
Mindezek után sem mondhatjuk, hogy “túl szép a menyaszszony”, hiszen a bankvilágban csaknem állandóak a kisebb-nagyobb botrányok. Ennek fő okát pedig a politika és a bankvilág közötti bonyolult, szövevényes kapcsolatban kereshetjük, amivel szerzőnk bőségesen foglalkozik. S ezzel eljutunk a bankok és bankvezetők politikai kapcsolatához, s ahhoz a – talán kissé egyoldalú – vélekedéshez, hogy a pénzvilág a politika játékszerévé vált. Igaz, hogy a bankok, köztük a külföldi tulajdonúak számára is rendkívül fontos a jó együttműködés a mindenkori kormányokkal, hiszen nem közömbösek számukra a pénzpiacot szabályozó törvények, a lehetséges adókedvezmények, állami megrendelések és még sok más. Ám ezért a bankoknak “áldozatot” is kell hozniuk, hiszen a politikai pártoknak is pénzre van szükségük. Minden feltétel adva van tehát – szemléletes kifejezéssel – az “állam foglyul ejtésének”, s ezzel együtt a korrupció alig leplezett módozatainak. Így óhatatlanul rendkívül szorossá válik a politikusok és a bankvezérek egymásrautaltsága, amit leginkább a róka fogta csuka, csuka fogta róka népi mondás jellemez. És mivel igaz szerzőnk megállapítása: soha nem fogjuk megtudni, melyik pártnak mennyi pénze származott a bankok adományaiból, nem lepődhetünk meg a Postabank, a Magyar Fejlesztési Bank, a Realbank kevéssé feltárt ügyein. Talán kínos a megjegyzés: ha a “teljesítmény” hatalmas veszteség, a vezér akkor is emelt fővel távozhat, mivel pedig számos titok tudója, egy másik bank élén folytatja áldásos tevékenységét. Nagy tisztelet a kivételeknek. Azonban: aki egyszer már bekerült a viszonylag szűk bankár elitbe, kormányváltás ide vagy oda, csupán nagy balszerencsével esik ki a “pikszisből”. S talán itt rejlik a magyarázat szerzőnk bevezetőjében feltett kérdésére is. Arra, miért is élnek tovább a bankvilághoz tapadó negatív társadalmi előítéletek és érzelmek. Ne felejtsük: a globalizált világban egyszerűbb a “karvalytőkét” szidni, és a bankárokat bűnbaknak kikiáltani, mint a valódi problémákat feltárni.
UNIÓS KÉSZÜLTSÉG. Végezetül azonban egyértelműen meg kell állapítanunk, hogy Várhegyi Éva bankpárti könyvének, amely bemutatja a pénzintézetek sokrétű és hasznos tevékenységét, végső tanulsága az, hogy minden baj, bú, bánat, viszontagság ellenére a hazai bankrendszer története sikertörténet, kisebb hibákkal. Hiszen alig több mint egy évtized alatt európai színvonalú bankrendszer alakult ki hazánkban, amely megfelel a modern kor kihívásainak, s megállja a helyét még az igényes nemzetközi porondon is. Mi több: a világgazdaságba és a nemzetközi pénzvilágba beágyazva van esélye arra, hogy “kielégítő állapotban” vághat neki az uniós csatlakozásnak, s nagyobb megrázkódtatások nélkül átvészelheti a nem kis horderejű lépést. S ez az, ami mindennél fontosabb.