Ahol Vukán György zongorázik, oda én előbb-utóbb mindig eljutok. #
Fura hely. Pozitív értelemben. Az ember lekászálódik a pinceszintre, és lent a pincében kinyílik a világ. A föld színe alatt nyári kerthelyiségbe toppan, barátságos lugasvilágba, mely fölött hunyorognak a csillagok. Mivelhogy a pinceboltív lett az égbolt, és benépesítették csillaggal. Az a jó, hogy valóban hunyorognak, nem pedig villódznak, erőszakosan, tehát nem Las Vegas-i, hanem Régi Váci utcai változattal van dolgunk. Nekem teszik. Mint ahogy nyilvánvalóan tetszik, hogy ebben a környezetben nem diszkózene szól, hanem jazz, minden nap más, aznap éppen a Vukán-Berkes-duó. Kezdjem őket dicsérni? Nevetséges. Persze, hogy szenzációsak voltak.
De a tulajéknak ennyi nem elég. Mindehhez kitűnő konyhát is visznek. A zenés “mélyvíz”-től pár lépcsőnyi magasságban van egy polgáribb (lassan meg kell tisztítani e szent szót a pártpolitikai miazmától!) teremrész, itt is hallani a zenét, de azért diskurálni is lehet. Márpedig vannak régebbről datált idióta nemzedékek, ezeknek tagjai még szeretnek diskurálni. A társaság leszavazta a citromos bárányragu levesemet (várniok kell a főételre miattam), de maradtunk a báránynál. Néhányan báránysültet ettünk rozmaringos krémmártásban, rizzsel és vajas burgonyával, pompásan pikáns volt, s külön ki kell emelnem a rizs és a burgonya finom omlatagságát. Mások a bárányt csípős mogyorómártásban ették, vörösboros körtével a köretben. Patt. Döntetlen. Gyümölcsrizst hercegnő módra rendeltem volna még, ha Szakonyi nem beszél rá egy belga barnasörre, ő mostanában fedezte föl, én meg nem iszom barnasört a malátaíze miatt (keserű pilzeni jelleg való nekem), de hittem neki. És megittam életem első keserű barnasörét, a 300 féle belga közül a Leffe nevezetűt. Bele is szerettem. Viszont nem ment hozzá a gyümölcsrizs. Úgyhogy fogalmam sincs, milyen ízű benne a hercegnő.