Óriási bizonytalanság uralkodott el a magyar acélipar fellegvárában, Dunaújvárosban. Az Európai Bizottság minapi döntése alapján az Európai Unió (EU) – válaszul az Egyesült Államok március 20-i intézkedésére (Figyelő, 2002 /11. szám) – pótvámot vetett ki az acéltermékek importjára. A hamarosan hatályba lépő, 6 hónapra szóló ideiglenes védőintézkedés 14,9 és 26,0 százalék közötti vámot szab ki azokra az acéltermékekre, amelyek az eddigi, úgynevezett globálkvótán felül az unión kívülről érkeznek az EU piacára – mindenekelőtt az Egyesült Államokból, de más “fejlett” országok szintén érintettek lehetnek, értve ezalatt Magyarországot is. (A fejlődő államokra az intézkedés nem vonatkozik.)
Feltehetően a kialakult helyzet szorítása miatti kapkodással magyarázható, hogy a Dunaferr vezetésének egyes köreiben felmerült: ha nem sikerülne a hazai ipart vámmal megvédeni, akkor a cégcsoportnak pár hónap múlva állami támogatásért kellene folyamodnia. Szakértők szerint ez a lehető legrosszabb megoldás lenne, hiszen Magyarország még évekkel ezelőtt szerződésben vállalta, hogy az állam nem szubvencionálja acélipari cégeit, leszámítva a környezetvédelmi, kutatási, illetve létszám-leépítési támogatásokat.
Amennyiben mégis ezen uniós vastörvény megszegésén érnék a kormányzatot, azzal azt kockáztatják, hogy a Dunaferr is az észak-magyarországi kohászat szomorú sorsára jut, vagyis csak komoly veszteséggel működhet tovább – állítják egyes iparági szakértők. A folyamatban lévő dömpingvád-ügyben (Figyelő, 2002/2. szám) ugyanis az április közepén érkező európai vas- és acélipari szövetség, az Eurofer képviselői az állami juttatás megléte esetén könnyen indokot találhatnának arra, hogy minden dunaújvárosi termékre büntetővámot írjanak elő. Ebben az esetben a magyar acélipar még a kvótán belül is csak vámteherrel szállíthatna az EU-ba, ami veszteségessé tenné az uniós exportot, megpecsételve a vállalat helyzetét.
Mindemellett kétségtelen, hogy az Egyesült Államok és az EU közötti vámháború sajátos módon érinti a magyar acélipart. Az uniónak címzett amerikai intézkedés a tagjelöltekre nem terjed ki, a válaszintézkedés azonban a magyar acélipart is sújtja. Vagyis ebből a szempontból hasonló kategóriába kerülünk a közösségen kívüli fejlett államokkal.
A válasz válaszaként Magyarország végső esetben – az Egyesült Államokhoz és az unióhoz hasonlóan a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályaira hivatkozva – piacvédelmi intézkedéseket hozhat. (Más kérdés, hogy a kereskedelmi háborúban részt vevő felek rendre különbözőképpen értelmezik a WTO-regulákat, ami később nézeteltérésekhez, esetleg perhez vezethet.) A nemzetközi szabályozás szerint védővámot csak akkor lehet kivetni, ha a növekvő import súlyosan veszélyezteti a belföldi termelést. Hogy az unióból érkező acélimport esetében ez így van-e, azt a magyar kormányilletékesek szerint ma még nem lehet bizonyosan tudni.
KIEMELT KEZELÉS? Az esetleges védővám – bevezetését külügyi források nem tartanák “teljesen alaptalannak” – persze legfeljebb az EU-csatlakozásig maradna fenn. Elképzelhető, hogy a megegyezés hamar tető alá hozható, annál is inkább, mivel egyes uniós tisztségviselők azt sem tartják valószínűtlennek, hogy hazánkat – esetleg néhány más tagjelölttel együtt – mégis kiemelik az intézkedés hatálya alá tartozó országok köréből, és így a korábbinál magasabb, új exportkvótát kaphat. Ebben az esetben végképp alaptalanná válna az az aggodalom, hogy az acélipar kérdése bármilyen módon is veszélyeztetné a csatlakozási tárgyalásokat.
A védővámok előképeként napokon belül várható annak a rendeletnek a hatályba lépése, amely első lépésként az országba irányuló acéltermék-importot hatósági engedélyhez köti. A külföldi szállítóknak ez azonban sok problémát nem okozhat; a 15 napos határidőt követően előreláthatólag minden importőr megkapja majd a zöld utat.
Az intézkedés lélegzetvételnyi időhöz juttatja a hazai gyártókat, a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés azonban nem éri be ennyivel. A szövetség üdvözli, hogy várhatóan 2-3 hónapon belül szakosított vámszervek állnak fel, hogy az országba érkező acéltermékek útját figyelemmel kísérjék, az esetleges visszásságokat feltárják, s olyan statisztikát készítsenek, amellyel az unió számára igazolni tudják majd egy esetleges védővám bevezetésének jogosságát. Rövid távon könnyíti a piacvédők helyzetét, hogy a WTO felé ugyanakkor csak bejelentési kötelezettsége van az országnak, s csak külön panaszra indulhat vizsgálat Magyarország ellen, amelynek átfutása ráadásul 1-2 év.
GYENGÉLKEDÉS. A dunaújvárosi óriáscéget persze nem csupán a világpiacon dúló kereskedelmi háború sújtja. A közelmúltban lezajlott vezetőváltás miatt a vészhelyzetekre való reakcióképessége is érthetően gyengébb az acélgyártónak. Schneider Mihály, a Dunaferr marketing és logisztikai igazgatójának várakozásai is azt támasztják alá, hogy rendkívül nehéz év elé néznek. A kohászati vállalat fő termékcsoportjának exportja 20-25 milliárd forinttal is csökkenhet – ha az uniós védővám egész évben fennmarad. Ezt elvileg ellensúlyozhatná a belföldi értékesítés növekedése, ám csak akkor, ha a hazai piacot szintén védővámokkal óvnák.
Az acélipar világszerte súlyos túlkínálattal küzd. Az utóbbi évtizedben Kínában, Brazíliában, a Közel Keleten, valamint az arab világban is olyan új acéltermelő kapacitások épültek ki, amelyek miatt a világ évi mintegy 700 millió tonnás acélfelhasználásával 1000 millió tonnás gyártókapacitás áll szemben, s a tényleges gyártás is 800 millió tonna nagyságrendű. Az államok így a mindenütt erős acéllobbi nyomására a protekcionizmus eszközéhez nyúlnak.
A szabadpiaci viszonyoknak fityiszt mutató, hajthatatlan vasakarat pedig akár minden eddiginél keményebb és kiterjedtebb kereskedelmi háborúzáshoz vezethet – szerte a világon.