Tapasztalatom szerint – itthon is, külhonban is – legjobban enni nem az előkelő éttermekben lehet, hanem a jó másodvonalbeliekben.#
Előételnek rendeltünk Szent Jakab kagylót vajastésztával, citrus szószban (az együttes ízgyűjtő szivacsa: a vajastészta volt a legjobb). Másik előételnek négyféle salátát hideg kacsamellel (mint a vaj), libamájjal (szétolvadt a szájban), és altestrobbantó fürjtojással. A levest ezúttal kihagytuk. Remek pincérünk tájékoztatása szerint ide minden tengeri hal frissen érkezik, semmi mélyhűtés, mintha csak Marseille-ben lennénk. Így hát ettünk egy nyelvhalat (sole), vajas-citromos mártással: hihetetlen példány volt, teljes ízmelódia, tökéletes sütés félropogósra. Valamint ettünk még egy tengeri ízelítőt (tonhal, lazac, rombuszhal), fésűkagylóval, sáfránymártással. A sajátos rombuszhal nagy felfedezés! Az egész hármas, no meg a sáfránymártás, nagyon ravasz, nagyon pikáns, mégis harmonikus. A sokszólamú körítésből pedig leginkább a zellerpüré ízlett: egyszerű és nagyszerű. Desszertnek a csokoládé-mousse a létező legkeserűbb csokoládéból készült: ahogy kell! És amikor már az ájulat környékezett, képesek voltak odahozni a sajttálat, vagy tizenöt féle eredeti francia sajttal! Pincérünk mindegyiknek sorolta a francia nevét, lelőhelyet, mibenlétét, karakterét. (Eszembe jutott De Gaulle, aki azt mondta: hogyan kormányozható egy olyan nemzet, mely 300 féle sajtot képes enni!) Nekem viszont pont ez tetszik a franciákban. Ez a legbéketeremtőbb oldaluk: finom sajtok társaságában nem lehet háborúzni. Jó a La Fontaine-ben enni, de a kisvendéglő jelleg ne tévesszen meg senkit, kis pénz nem elég hozzá. Viszont kapni érte valamit.
U. i. Múlt heti krónikámban egy nagyszerű fotóművészről is írtam. A neve természetesen nem Sëffer (ahogy megjelent), hanem Schäffer Zsuzsa. Hiába, nem csak az ördögnek van ügyvédje, a nyomtatásnak is van ördöge.