Rendszeres az idegeskedés a Sony tokiói designközpontjában. A menedzsment háromhavonként ellenőrzi, hogy a formatervezők éppen mit ötöltek ki. A cég imázsát féltő vezetők tüzetesen megnézik az új prototípusokat, s megesik, hogy a nem tetsző darabokat földhöz vágják. Néhány évvel ezelőtt kis híján erre a sorsra jutott a gyerekeknek tervezett My First Sony termékcsalád is, a vezetőség ugyanis túl vadnak találta a lila, kék, piros és sárga elektronikus hangszereket és műszaki berendezéseket. Az egyik alapító könyörült meg az új designon, s áldását adta a gyártásra. Hogy mennyire jó érzékkel döntött, igazolja: a széria hatalmas sikert hozott.
“A gazdaság és a formatervezők kapcsolata mindenütt konfliktusokkal terhes, mégis, mint a példa is mutatja, megéri tervezőket bevonni a folyamatba” – mondja Pohárnok Mihály, a Design Center Kft. vezetője. “A vállalkozások érdeke, hogy felismerjék és hasznosítsák a gyártási folyamatokban a formatervezők kreativitását” – teszi hozzá Bendzsel Miklós, a Magyar Szabadalmi Hivatal elnöke, aki a hazai design menedzselésére a minap megalakult Formatervezési Tanács elnöki tisztét is betölti.
MEGÉRI. A formatervezést a nyugati országokban mint marketingeszközt tartják számon, s nem véletlenül. A sikeres forma kelendő, a designba fektetett pénz bizonyíthatóan megtérül. Ezt nálunk még nem igazán ismerték fel. Nem csoda, hogy a hazai formatervezők – már akik képesek a hangjukat hallatni – évek óta kongatják a vészharangot. Tény, hogy az állam és a kormányzat fókuszából még a rendszerváltáskor kikerült az ipari formatervezés. “Míg a hetvenes-nyolcvanas években erős szakmai szervezetek működtek, s egy-egy állami vállalatnál 20-30 alkotót is foglalkoztattak, a hazai ipar összezsugorodásakor a mérnökökkel együtt a designereket tették először az utcára” – fogalmaz Pohárnok Mihály.
Termékfejlesztéshez köthető design e téren nagyon kevés magyar vállalatnál valósul meg. Az idetelepült multik jobbára az anyavállalatok designközpontjaira bízzák a tervezést. (Ezt erősítette meg kérdésünkre az Electrolux, a Philips és az Opel is, bár a Philips magas ösztöndíjjal támogatja az Iparművészeti Egyetem egy-egy tehetséges végzős diákját.)
Kutatási tapasztalatokMAGYAR PÉLDA.
Még 1998 őszén készült Magyarországon az a felmérés, amely a designhoz kötődő 120 magyar vállalat innovációs teljesítményét vizsgálta. E szerint a vállalkozások fele vezetett be a vizsgálatot megelőző két évben új terméket, s 40 százalékuk új technológia alkalmazásáról is beszámolt. A bútoriparban az arányok kiemelkedően jónak mondhatók: 90 százalékuk jelentkezett új termékkel, s 62 százalékuk a technológiát is fejlesztette. Az új termékek és gyártmányok tekintetében az állami szektor alulreprezentált volt, míg a külföldi és a magyar tulajdonú cégek között nem mutatkozott jelentős különbség. Ezzel szemben új technológia bevezetését a magyar tulajdonú cégek az átlagosnál alacsonyabb arányban valósítottak meg, míg a külföldiek ebben is kiemelkedőnek bizonyultak. A gyártmányfejlesztés 88 százaléka nagyvállalatoknál összpontosult, ezen belül is inkább a külföldi tulajdonú cégekre volt jellemző. Elgondolkoztató, hogy a teljes minta egyetlen állami vállalata sem foglalkozott ipari formatervezéssel. Azon magáncégek közül, amelyek úgy döntöttek, hogy a fejlesztésbe designszakembereket is bevonnak, mindössze 27 százalék működtet ilyen részleget, egyharmaduk pedig külső ipari formatervezőt vesz igénybe.
BRIT PÉLDA. Egy tíz évvel ezelőtt Nagy-Britanniában végzett kutatás során 220 design projekt sorsát vizsgálták meg. Bár a fejlesztő cégek többsége kis-, illetve közepes méretű cég volt, vállalták a rizikót, s a termékek kétharmadát elkezdték gyártani. Piackutatásaik igazolódtak, mert a termékek 90 százaléka nyereséget termelt. Az új darabok 16 százaléka növelte a cégek kivitelét, a termékek 25 százalékával ugyanis új exportpiacot tudtak meghódítani. Az új szériákra történő átállás azzal a kellemes meglepetéssel is járt, hogy a termékek 10 százalékánál csökkentek az előállítási költségek.
Ma Magyarországon egyébként 2,5-3,0 ezer szakképzett, felsőfokú diplomával rendelkező ipari formatervezőt tartanak nyilván. Közülük 500-700 a lakberendező és a belsőépítész, mintegy ezren dolgoznak a vizuális kommunikációban, azaz grafikákat készítenek, vagy arculattervezéssel foglalkoznak, további ezer pedig egyéb (textil, bútor, gép, jármű, műszer) formatervezési területen dolgozik. Ez utóbbi formatervezési ágazatok prosperálást mutatja, hogy amikor megvetették lábukat Magyarországon a külföldi reklámcégek, hozták a maguk stylistjeiket és designereiket, mert azt gondolták, a “Balkánra jönnek”, néhány hónap után azonban tapasztalták, hogy a magyar szakemberek is jó színvonalú, versenyképes ötletekkel állnak elő. Ma már a reklámstúdiók art direktorai és grafikusai is rendre magyar formatervezők. Vannak persze olyan ágazatok, amelyek valóban nem alkalmaznak designert, vagy csak eseti jelleggel. Már a belsőépítészek és bútortervezők sem dicsekedhetnek azzal, hogy folyamatosan ellátják őket munkával. Nem marad más választásuk, mint böngészni a külföldi pályázatokat, ösztöndíjakat, könnyűipari cégek bedolgozói állásajánlatait, vagy átképezni magukat más területre, például a felfutóban lévő vizuális kommunikációra, hogy ott vívjanak ki maguknak helyet.
TEREBÉLYESEDŐ SZÉKEK. A “kivívni” szó nagyon is helyénvaló, mert a formatervezők a kilencvenes évek óta keresik a helyüket, s nem könnyen találják meg. A leépítéseknek áldozatul esett tervezőket pedig nem keresik a vállalatvezetők. Teljes generációváltás zajlott le a hazai cégek menedzsmentjében, s csupán alig egyharmaduk tudja, mekkora jelentőséggel bír a design. Egy felmérés szerint a “bukott termékek” 85 százaléka a formatervezés hiányosságai miatt nem aratott sikert.
“A jó designer nem dolgozhat elszigetelten, ismernie kell a gyártási folyamatot, a piacot, s főleg a fogyasztók ízlését” – véli Vásárhelyi János ülőbútor-tervező, aki korábban egyebek között a Balaton Bútorgyár számára konstruált jó néhány, díjat is nyert széket. A ma szabadúszóként tevékenykedő szakember nem maradt munka nélkül, állandó külföldi és hazai megbízásai mellett a jogdíjaiból él. Furcsa érzés volt számára megpillantani az egyik székét egy amerikai filmben, s az is szíven ütötte, amikor egy olasz cég lekoppintotta egyik modelljét. De nem bánta, mert “mindent kihoztak belőle, amit csak lehet, hiszen idehaza soha nem készülhetett volna el ilyen igényes minőségben”.
“A tömegtermelésre szánt termékeknél nem az aktuális divat a legfőbb szempont; a fogyasztók az ár mellett a használhatóságot és a kényelmet is előre rangsorolják” – fűzi hozzá Vásárhelyi János. Így például a fejlett ipari országok lakosságának egyre terebélyesebb székeket kell tervezni. Ugyanis ha valaki “beleragad” az ülőalkalmatosságba, akkor nem azt gondolja, hogy ő a kövér, hanem azt, hogy a szék a rossz, legyen az a bútor bármennyire “trendi”.
EGYMÁSRA TALÁLÁS. A magyar alkotók túlnyomó többsége nem él olyan színvonalon, hogy megengedhesse magának a piac nyomon követését: azt, hogy rendszeresen részt vegyen nemzetközi vásárokon, s nézelődjön, tanuljon. (Ezért is különösen fontosak a hazai rendezvények, mint például a Millenáris Parkban február 28-ától kezdődő Design Szalon, vagy a Lakástrend kiállítás, amelyre az idén március 7-10-én kerül sor a Műcsarnokban.) A hazai gazdasági élet szereplői is távol vannak attól, hogy magától értetődő természetességgel alkalmazzanak designereket. A Formatervezési Tanács épp azon feladatot tűzte ki, hogy a társadalomban – az oktatásban és a gazdasági életben – tudatosítsa a design jelentőségét.
“Ma a fejlesztések mintegy 15 százalékában alkalmaznak formatervezést. A szemléletbeli változástól a tényleges menedzseri és fejlesztői aktivitás megduplázódását várom” – fogalmaz Bendzsel Miklós. Azért is reméli, hogy a Formatervezési Tanács (amelynek tagjait egyharmad-egyharmad részben szaktekintélynek örvendő oktatók, alkotók, illetve gazdasági és kereskedelmi szakemberek, valamint államigazgatási és kulcsintézményi vezetők adják) kapcsolatot tud teremteni a vállalkozások és a magyar designerek között. A grémium feladatának tekinti a hiányzó intézményrendszer kiépítését, többek között a nagy múltú Design Center felélesztését, inkubátorházak létrehozását, ahol a pályakezdők bátran kipróbálhatják magukat. Állami pénzeszközöket is felhasználnak a formatervezés ösztönzésére.
A Széchenyi Terv keretében 5-15 millió forinttal támogatnák azokat a kis- és középvállalkozásokat, amelyek termékeik és szolgáltatásaik fejlesztésénél magyarországi tervezőművészeket vesznek igénybe. Bendzsel Miklós szeretné elérni azt is, hogy a GDP 5 százalékát kitevő közbeszerzéseknél állítsanak a versengő beszállítók elé design követelményeket is. Az új politika további pilléreit képezik: az új nemzeti formatervezési díjrendszer kiépítése, az év elejétől hatályos korszerűsített mintaoltalmi szabályozás kiterjedt használata, valamint a nemzetközi piacokon való bemutatkozás támogatása.
“Nem arról van szó, hogy a kormány majd megmondja, mi a szép – hangsúlyozza Pohárnok Mihály -, hanem arról, hogy állami pénzeszközöket felhasználva a mostaninál nagyobb szerepet kapjon a jelentős hozzáadott értéket képviselő design.”