Torgyán József iránti szimpátiája vezérelte a kisgazdapárt székházának megvásárlására irányuló megállapodásban, vagy üzleti megfontolásból kötött szerződést?
– Talán nincs is olyan üzlet, amelyben nem játszanak szerepet szubjektív motivációk, legyen az kabát-, autó- vagy telekvásárlás. Nem vagyok ingatlanügynök, nem is nevezhető objektívnak a döntésem.
– S most melyik megoldás lenne Önnek szimpatikusabb? Ha az épület a tulajdonába kerülne, vagy ha visszakapná a pénzét?
– Egyik lehetőség megvalósulásának sem drukkolok, a szerződésben kerek-perec leírtuk a feltételeket, hogy ki mit vár el ettől az üzlettől. Mindkét félnek van egy bizonyos játéktere.
– S mi a terve az épülettel, ha megszerzi?
– Azt tudom, hogy sem nyilvánosház, sem diszkó nem lesz belőle, de klasszikus értelemben vett szálloda sem, mert abból éppen elég van. Az épület a világörökség része lesz, tisztázni kell majd a hatóságokkal, hogy mit szabad vele tenni. Szűk korlátok között mozoghatunk, hiszen mindenki, aki arra jár, beleszólhat ebbe a projektbe. Biztosan kompromisszum születik majd, nem ez lesz az első befektetésem, amely megegyezést igényel az Örökségvédelmi Hivatallal.
– Miként értékeli a MIÉP képviselőjelöltjével történteket? A kampány eldurvulását látja benne, vagy a politikától függetlennek véli az esetet?
– Sajnos ez utóbbi nem valószínű. Addig, amíg valaki nem tanult meg a francia etikett szerint késsel-villával enni, előfordul, hogy szájába szúr a villával, megvágja a hüvelykujját a késsel; amíg nem tanulunk meg a demokrácia asztalánál étkezni, addig előfordulnak ilyen szélsőséges megnyilvánulások, s ebben a pártokat és a társadalmat egyformán felelősség terheli.
– Reálisnak tartja-e Orbán Viktor prognózisát a forint évi 3-5 százalékos erősödéséről?
– Erre nincs rálátásom, miként arra sem, hogy az ország számára ez mennyire volna kedvező. Azt viszont tapasztalatból tudom, hogy azokat, akik hozzám hasonlóan hosszú távú exportüzletekkel foglalkoznak – különösen, ha megkötött szerződéseik vannak -, hátrányosan érinti. Ám ha több bort importálnék, mint amennyit kiszállítok, akkor maradéktalanul boldoggá tenne a miniszterelnök előrejelzése.
– Miként látja a hazai borászat jövőjét?
– Január elsején, anélkül, hogy vastag betűs újságcikkekkel találkoztam volna a napi vagy a szaksajtóban, közölték velünk, hogy még az a minimális exporttámogatás is eltöröltetett, amely tavaly még létezett. Sokunknak vannak élő exportszerződései, és társaimmal együtt igen nehezen vettem tudomásul e változást. Különösen, hogy itthon és a környező országokban járva egyre több külföldi borral találkozom, s közöttük filléres áron olyannal is, amelyen jelzik, hogy jó minőségű uniós maradék. Ez olyan, mintha száz méteres akadályfutást néznénk, de a versenyzőket csak deréktól fölfelé mutatná a kamera, s a dressz mindenkin nagyszerűen mutatna, ám amikor tetőtől talpig meglátnánk az atlétákat, kiderülne, hogy míg egyesek csodálatos sportcipőben futnak, addig mások feslett munkásbakancsban. Nos, ez utóbbiak vagyunk mi. Úgy tűnik, a szőlész-borász állatfajta idehaza halálra ítéltetett, nincs szüksége rá a társadalomnak, miközben még a vaddisznó meg a vadnyúl is védelmet élvez.
– Szőlészet tulajdonosaként mi a véleménye a jelenlegi “földkérdésről”?
– Nem vagyok tulajdonos, mert a saját legelőimhez, szőlőimhez az államnak sokkal több joga van, mint nekem. A föld tulajdonjogát helyre kellene állítani, gondoljunk csak arra, hogy amíg létezett hivatalos és feketevaluta, addig nem alakulhatott ki valós érték. Nem a földet kellene szabályozni, hanem úgy, ahogy az unió levédte magát a munkaerő-beáramlással szemben, nekünk a tőkebeáramlást lenne szükséges leszabályozni. S akkor visszakaphatná mindenki a tulajdonjogot.