Mielőtt folytatnám tallinni krónikámat, nehogy elfelejtsem: gyönyörű az észt lobogó. Ez a sötétkék-fekete-fehér trikolór a maga északi, hűvös eleganciájával valóságos színterápiaként hatott rám#
Évek óta nem ettem olyan ráksalátát, főleg itthon, de külföldön sem, melyben azok
a nyavalyás rákfarkacskák (shrimps) a rák ízét adták volna nyelvnek és szájpadlatnak, íztelenített rugalmas műanyag helyett. Vendéglátóim mégis nagyon ajánlották, és igazuk volt: a rafináltan ízesített salátában rengeteg valóban rákízű, finom rákfarok tömegelt, több évnyomasztó műanyag emlékét lesöpörve nyelvünkről. Toszkán zöldszilvánit kortyolgattunk hozzá. E remek indítás után bátran nekiláttunk egy jó kis minestrone levesnek, majd egy médiumra sütött bélszínnek, zöldbors-mártással, és belekóstoltunk egy kiváló sült lazacba is. (Hallottuk, volt itt egy középkori törvény: cselédeknek csak háromszor egy héten jár lazac. Kegyetlen világ! Állítólag ezeket a feudális csökevényeket később eltörölte a felszabadító szovjet hatalom.) Desszertnek az olasz tulaj, fején szakácsföveggel, leült az asztalunkhoz egy gitárral, és olasz dalokat adott nekünk elő, feloldódva a zenélés örömében. Ha ételeiből netán nem tudtuk volna, most bizonyságát adta, hol született, mielőtt e szeles északra költözött volna.